A párkapcsolatban olyan természetes a konfliktus, mint a lélegzetvétel. De mikor jön el az a pillanat, amikor már nem lehet feloldani a konfliktust, és jobb, ha a pár tagjai külön folytatják az életüket?

Amikor mindennapossá válnak a veszekedések, esetleg megjelenik a harmadik, a párban felmerül a válás lehetősége. Csakhogy a döntés nagyon nehéz, mert mindkét fél sok időt, energiát fektetett a kapcsolatba, erős (gyakran negatív) érzések fűzik őket egymáshoz. Esetleg közös a lakás, a kocsi, nehézséget okoz, hogy kinél helyezzék el a gyerekeket. Nem könnyű az összefonódott életeket ismét szétválasztani. Lehet, hogy mindkét fél fontolgatja az újrakezdés lehetőségét, de az is megeshet, hogy egyikük mindenképpen menni akar, másikuk pedig szeretné, ha maradna. Embert próbáló és idegeket tépázó hónapok telhetnek el, amíg a pár döntésre jut, de az is előfordul, hogy egyikük hirtelen elköltözik, esélyt sem adva a másiknak a párkapcsolat megújítására.

Nemcsak két lehetőség van

A “menjek vagy maradjak” dilemma mögött rendszerint olyan esemény áll, melynek hatására az egyik fél úgy dönt, hogy ez így nem mehet tovább. Első pillantásra úgy tűnik, hogy mindössze két alternatíva áll rendelkezésünkre: menni vagy maradni. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a helyzetet, még vannak egyéb választási lehetőségeink is.

Alfons Vansteenwegen: A szeretet cselekvést jelent című könyvében hat alternatívát sorol fel.

Sátort verni az elágazásban

A pár lecövekelhet az útelágazásban, és úgy hagyja a kapcsolatot, ahogy van. A biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan új. Ezt a kapcsolatot legalább már ismerik, tudják, mire számíthatnak a másiktól. Ez is lehet valódi döntés, de jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy egy számukra nem megfelelő kapcsolat mellett tették le a voksukat.  

Párterápia

A pár tagjai együtt maradnak, és elkezdenek dolgozni a kapcsolaton. Ebben a munkában hasznos, ha párterapeuta segítségét kérik, és őszinte elhatározással nekifeszülnek egy tanulási folyamatnak. Ha a pár ezt választja, komoly önismereti és párkapcsolati nyereséget zsebelhetnek be: új alapokra helyezhetik a kapcsolatukat, és mindeközben sokat tanulnak önmagukról és a másikról. Ennek a lehetőségnek a nehézsége, hogy a tanulási folyamat során felszínre kerülhetnek olyan negatív tulajdonságaik, amelyekkel nem szívesen néznek szembe. És persze a párterapeuták óradíja sem alacsony.

Próbaidő együtt

Dönthetnek úgy is, hogy megpróbálják együtt, de csak egy kitűzött ideig. Megegyeznek egy próbaidőben, amely mondjuk fél évig tart. Ennél a lehetőségnél is dolgoznak a kapcsolaton, de nem igazi nekifeszüléssel. Ha fél év múlva sem változik semmi, akkor nyugodt lélekkel köszönhetnek el egymástól: ők megpróbáltak mindent. A nehézsége ennek a döntésnek, hogy az a fél, aki maradna a kapcsolatban, szorongással tölti el ezt az időt, míg a másik esetleg mindent elkövet, hogy a másik számára nyilvánvalóvá tegye, itt már csak a válás segít.

Saját élet közös házban

Eldönthetik azt is, hogy gyakorlati szinten együtt maradnak, egy fedél alatt élnek továbbra is, de nincs köztük intimitás vagy szexualitás. Ki-ki éli a saját életét, és a másikéba már nem szól bele. Az együttélésnek ez a formája valójában már szinte különélés, és csak addig szokott működni, amíg a felek pokollá nem teszik egymás életét, és egyikük el nem költözik.Próbaidő külön

Próbaképpen külön is tölthetnek néhány hónapot. Ennek csak akkor van értelme, ha legalább egyikük komolyan fontolgatja a végleges szakítást. Ilyenkor mindkét félnek lehetősége nyílik arra, hogy megtapasztalja, milyen egyedül élni, hiányzik-e neki a másik. Lehetőséget kapnak arra, hogy egymástól fizikailag is eltávolodva lecsillapodjanak az indulataik, és tisztább fejjel hozzák meg a végleges döntést. Nagy hátránya ennek az alternatívának, hogy amíg a felek külön élnek, a párkapcsolatról és az együttélésről semmit nem tanulnak.

Elválás

Az utolsó lehetőség a szakítás. A pár tagjai lefolytatják a válást, különköltöznek, és visszaadják egymás szabadságát. Nem foglalkoznak többé a másik életével. Amíg az ember eljut egy ilyen döntéshez, nagyon intenzív, testet-lelket megterhelő érzelmeket élhet át. Megélheti az egyedül maradástól való félelmet, a kapcsolat kudarca miatti bűntudatot, a magány érzését, a veszteség fájdalmát, a helyzettel szembeni tehetetlenséget, gyűlöletet, dühöt és neheztelést a partnerrel szemben. Nehéz ez az alternatíva, hiszen aki így dönt, maga választja a gyászt. Mivel egy szakítás mindenképpen veszteségélmény annak is, aki ezt a döntést meghozta, érdemes tudatosítani és elsiratni mindazt, amit elveszített a különválással. Csak egy jól feldolgozott gyász után érdemes új kapcsolatot kezdeni. Ha ez a folyamat nem megy végbe, a megakadt gyászfolyamat súlyosan megterhelheti az új párkapcsolatot.

A “Hol töltsük a karácsonyt?” kérdés sokszor ad vitára okot a hagyományos, kétszülős családokban is, de különösen nehéz erre megoldást találni a válás után.

Gyakran indul meg a versengés a szülők között azért, hogy kinél töltse a gyerek a szentestét, ki adja a szebb, nagyobb és drágább ajándékot. A versenynek egyetlen vesztese van: a gyerek.

Karácsonyi háború

Sára tizennégy éves volt, amikor a szülei elváltak. Azt mondja, nagy megkönnyebbülés volt számára szülei szétköltözése, mert a válást megelőző években állandóak voltak a viták, veszekedések, ajtócsapkodások. Természetesen a karácsonyok sem teltek máshogy, csak még nagyobb volt a patália, hiszen az ünnepnapokat kénytelenek voltak együtt tölteni a szülők. Sára olyan karácsonyra is emlékszik, amikor a mínusz tíz fokban inkább a barátnőjével járta a város utcáit, hogy ne kelljen hazamennie. Ehhez képest apja elköltözése megnyugvást hozott számára. És ürességet.

-         A nélküle töltött első karácsony szomorú volt, de békés. Tudtam, hogy másnap úgyis megyek hozzá – emlékszik vissza Sára. – A következő karácsony viszont borzalmas volt. Apámnak addigra új családja lett, és karácsonykor már osztoznom kellett apámon az új feleséggel és a pár hónapos féltestvéremmel. Természetesen a csecsemő körül forgott a világ, és apáméknál ott voltak a feleség rokonai is. Nem értettem, hogy én mit keresek ott. Bőgve mentem haza. Anyám a következő évben már nem akart átengedni apámhoz, ami miatt aztán évről évre újabb harcok robbantak ki karácsony táján.

Kompromisszum az egykori házastársak között

Az ünnepek megosztása komoly szervezést igényel. Jó ötletnek tűnik, ha még jóval karácsony előtt megbeszélik egymással az egykori családtagok, hogy ki hol tölti az ünnepeket, és mikor ünnepelhet a gyerekekkel az apa és az anya. A megbeszélésbe a nagyobb gyerekeket mindenképpen vonják be! Próbálkozhatnak azzal is, hogy az ünnep egy részét az elvált felek együtt töltik a gyerekekkel, de ennek csak akkor van értelme, ha a szülők feldolgozták már annyira a válást, hogy nem esnek egymásnak a fa alatt. Érdemes azt is előre megbeszélni, hogy ki milyen ajándékot vesz a gyereknek, mert nem sok jó származik abból, ha a szülők egymásra licitálva egyre nagyobb ajándékokkal akarják megnyerni a lurkók szeretetét. Lehet, hogy a csemete eleinte örül a jó cuccoknak, de amint cseperedik, egyre inkább felismeri, hogy ezzel manipulálni tudja a szüleit, és megérti azt is, hogy a szeretetnek bizony így is híján marad.

Ünnep az új rokonokkal

      Különösen nagy problémát jelent, ha a szülők valamelyikének már új párja, esetleg családja van. Fontos, hogy ne karácsonyra időzítse az apa vagy az anya az új társ bemutatását. Ha a gyerkőc korábban már megismerkedett például az apja új családjával, akkor el lehet gondolkodni a közös ünneplésen, bár ezt is érdemes jól előkészíteni és mindenkivel megbeszélni, nehogy konfliktus legyen a békésnek szánt ünnepen. Az ünneplés lényege az intimitás megélése a családtagok között. Ne kényszerítsük a gyermekünket olyan helyzetbe, hogy feszengve kelljen háromszor végigennie az ünnepi vacsorát három különböző családdal, akiknek jó részét még csak nem is ismeri. További nehézséget jelent, hogy a nagyszülők is szeretnének találkozni karácsonykor az unokájukkal. Az ünnep három napján tehát igényt tart szegény csemetére apu, anyu és (jó esetben) két pár nagyszülő. Ha nem szeretnénk az egész karácsonyt az országutakon tölteni, akkor bizony kompromisszumot kell kötni, és meg kell próbálni elfogadtatni minden rokonnal, hogy nem az a győztes, akivel a szentestét tölti a gyerek. A tágabb család meglátogatására ott van még az egész téli szünet.

A házasság választásának van egészséges és kóros változata. Minden olyan motívum egészséges, amely a házasság pozitívumait is tekintetbe veszi: állandó társ vágya, közös életvitel, anyaság/apaság vágya, biztonságos szex igénye, érzelmi támogatás, gondoskodás adása, kapása. Van viszont néhány igen egészségtelen, és a házasságot kudarccal fenyegető motiváció is.

a) A házasság kimenetele szempontjából kockázatosak azok a motívumok, amelyek valamiféle félelemből táplálkoznak: sokan rettegnek a magánytól, a vénlányságtól/agglegénységtől, a szegénységtől. Számtalan igen fiatal embernek nyújt menedéket a házasság a boldogtalan, fenyegetettségekkel teli alapcsaládból. Ez utóbbi esetben a fiatal pár hamar ráébredhet arra, hogy ami elől menekült, azt maga hozta létre új családjában. A magány elől menekülők számára sem hoz megnyugvást az új kapcsolat. Többségük olyan ember, aki képtelen elviselni az intimitást, játszmákba menekül, csakhogy történjen végre valami, majd végül épp olyan magányosnak érzi magát, mint korábban, de már esélye sincs a távozásra.

b) Kockázatos motívum, ha a házasság célja az önértékelésen esett sebek gyógyítása, amelyeket egy megszakadt kapcsolat okozott. A bizonyítási vágy, hogy mégis kellek valakinek. Efféle házasság esetében nem a másikat szeretjük úgy, ahogy van, hanem a sebeinket nyalogatjuk, ami házastársunk átverését jelenti.

c) Ugyancsak a szétbomlás kockázatát hordozza a saját identitás, személyes önazonosság házasságban való keresése. Nem tudom, ki vagyok, egyedül senki vagyok, nincsenek céljaim, vágyaim. Egyetlen vágyam, hogy valaki mondja meg végre, hogy miért vagyok itt a földön. Ha házas vagyok, akkor legalább ez ad valamiféle identitást. Valójában a párkapcsolat közös identitásának kialakulását meggátolja, ha valaki szilárd én–azonosságtudat nélkül megy bele egy házasságba. Az ilyen ember nem tudja beletenni a saját személyiségét, vágyait, szükségleteit a kapcsolatba, és egy idő után csodálkozva veszi észre, hogy a másik “elnyomja”.

d) Szerepet játszhat az elhamarkodott házasságban a család és a baráti kör unszolása, a kortárscsoporthoz való igazodás. Már 30/40 fölött járok, és még mindig nincs családom. Ez rettenetesen kínos – lehet. Csak azzal a gondolattal belemenni egy házasságba, hogy legfeljebb elválok: felelőtlenség.

e) Számtalanszor kötnek házasságot a jövendő feleség terhessége miatt. Ilyenkor a házasság inkább kényszer és becsület dolga, mint szabad és felelősségteljes döntés.

Természetesen lehet példákat hozni, hogy a fenti motívumokkal kötött házasságok is működhetnek. Ez igaz, de ilyenkor érdemes megvizsgálni azt, hogy milyen belső erőket mozgósítottak a házastársak azért, hogy ez a kapcsolat működőképes legyen, milyen lépcsőfokokat “fejlődtek meg” a jó házasság érdekében.

1. Legyél mindennel elégedetlen, amit a párod tesz!

Semmit nem csinál jól. Nem jól mossa el az edényt, otthagyja a porcikákat az ágy alatt. Lehetőleg látványosan javítsd ki a hibáit, és például takaríts ki utána! Ajándékot ad neked? Tehetsz róla, hogy neked pont az nem tetszik? Persze, hogy dühös leszel, hogy egy vagyont költött arra a vacakra. Mondd el neki, hogy milyen figyelmetlen, mert halvány fogalma sincs, hogy neked mire lenne szükséged.

1. Kritizáld!

Nem elég, ha magadban füstölögsz amiatt, hogy milyen béna, mondd is el neki! Különben honnan tudná, hogy mi a véleményed róla? Lehetőleg hosszú, többszörösen összetett mondatokban, minimum 15 perc terjedelemben sorold fel neki, hol, mikor, mit rontott el az elmúlt öt évben. És persze szidd a családját is, hasonlítsd össze az anyjával/apjával. Van a kritikának fejlettebb változta is, azoknak ajánlom, akiknek fekete öve van passzív agresszióból. Apró, finom jelzések. Reggel indulás előtt mérd végig, és finoman biggyeszd le a szádat! Jobb ha tudja, hogy te látod ugyan, hogy nem harmonizálnak a színek, de nem szólsz.

1. Tudj mindent jobban!

Ha férfi vagy, érts jobban a gyerekneveléshez! A te anyád, bezzeg jobban csinálta, és anyuka is megmondta, hogyan kell elaltatni azt a gyereket. Ha nő vagy, tudd jobban, hogyan kellett volna viselkednie annak a szerencsétlennek az adott munkahelyi konfliktusban. Okoskodj, és mondd meg a tutit! Ha ügyesebb vagy, már nem is kell megszólalnod, elég, ha csak nézel szomorúan, vagy éppen forgatod a szemedet.

1. Büntesd őt szexmegvonással!

Ez főleg női fegyver. Ne feküdj le vele, mert olyan fáradt vagy, és fáj a fejed. Különben sem érdemli meg az a gazember, mert egész nap az ő büdös kölkére vigyáztál, nyúzott vagy, és még szex is… Na ne! Különben is állandóan veszekszik veled. Most aztán jól megbüntetheted. Így jár, ha nem teljesíti a kéréseidet. Hadd könyörögjön!

1. Idegeskedj a kapcsolatotok jövője miatt!

A legjobb, ha féltékenykedsz. Az biztos befutó. Lehetőleg menj el a pároddal egy céges rendezvényre, és nézd végig a munkatársait, majd hazafelé kínozd azzal, hogy nézett rá Jolánka vagy Pista. De még jobb, ha naponta megkérdezed tőle, hogy biztosan szeret-e még. Lehetőleg akkor tedd ezt, amikor fáradtan hazajön a munkából. Ha ráérsz, akkor pedig elevenítsd fel, milyen lelkes volt az első hetekben, most bezzeg feléd se néz, biztosan nem is szeret már. Ha lehet, rendezz emiatt jelenetet!

Ha ezek közül akár csak egyet is elég következetesen csinálsz, hónapok alatt eléred a kívánt hatást. Akkor aztán egyedül ünnepelheted, hogy megint bebizonyosodott az a tételed, hogy a férfiak/nők valóban szemetek.

Vannak bizonyos lelki törvényszerűségek, amelyek akkor is működnek, ha nem tudunk róluk. Hatásukat akkor is érezzük, ha nem is hallottunk róluk. Íme néhány ilyen szabályszerűség a határokkal kapcsolatban.

1. A vetés és aratás törvénye

“Ki mint vet, úgy arat” – tartja a közmondás. Vagyis tetteinknek következményei vannak, amelyekért a valóban felnőtt ember felelősséget vállal. Sajnos azonban gyakran előfordul, hogy szülők közbelépnek, és megmentik a gyereküket tettei következményeitől. Ilyenkor lehetővé tesszük számára, hogy folytassa a felelőtlen viselkedést. Az olyan ember pedig, aki szívesen és rendszeresen húzza ki a másikat a csávából, kodependensnek, társfüggőnek nevezzük. A kodependens, határokkal nem rendelkező embere valójában a felelőtlen emberek életének társszerzőjévé válik. Ők azok, akik gyakran választanak maguknak szenvedélybeteg társat, és eljátszhatják mellette Terézanyu szerepét. Imádnak megmenteni, szeretgetni, pátyolgatni. Ők azok, akik folyton kihúzzák az alkoholistát vagy kábítószerfüggőt a pácból, és csak papolnak neki, fenyegetik őt, de a másik pontosan tudja, hogy társa soha nem váltja be a fenyegetését, tehát ő tovább folytathatja önpusztító életét, mindig lesz, aki megsegíti. Vagyis az ilyen megmentő csak tovább löki a függőt a mocsárba… de közben tetszeleghet abban a szerepben, hogy ő milyen jó.

1. A felelősség törvénye

Amikor azt mondják, hogy mindenkinek felelősséget kell vállalnia a saját életéért, sokan azt kérdezik, hogy ez nem önközpontúság? Inkább szeretniük kellene a másikat, és meg kellene tagadniuk önmagukat. Valóban jó lenne, ha jól szeretnénk egymást, de senki nem élheti más életét. Nem érezhetünk, gondolkodhatunk a másik helyett, nem fejlődhetünk, helyette. Te magadért vagy felelős, én pedig magamért. Felelősségünk nem csak abban nyilvánul meg, hogy adunk a másiknak, hanem határokat állítunk a másik felelőtlen, ártó viselkedésével szemben.

1. Az erő törvénye

Nem változtathatunk meg másokat. Erre nincs sem erőnk, sem felhatalmazásunk. Aki arra vár, törekszik, hogy a kapcsolatában akkor lesz majd boldog, amikor a párja megváltozik, kudarcra, boldogtalanságra és csalódásra van ítélve. Több ember szenved ettől mint bármilyen más betegségtől. A másik csak akkor fog megváltozni, ha maga látja be a hibáját, és ha úgy dönt, hogy változtatni akar ezen. Ha szenvedsz valakinek a hibáitól, mindössze annyit tehetsz, hogy elmondod neki az ezzel kapcsolatos érzéseidet. Szigorúan egyes szám első személyben, és nem ítélkezve, csakis és kizárólag a saját érzéseidről beszélsz. Vagy pedig odébbállsz. Nem kötelező a másikkal együtt maradni, ha folyamatosan bánt, zavar.

1. A tisztelet törvénye

Amikor a határok szóba kerülnek, az emberek többségének az az első félelme, hogy ha határokat állítanak, nemeket mondanak, akkor mások nem fogják szeretni őket, haragudni fognak rájuk. Lehet. Sőt eleinte ez nagyon valószínű. De mindenkinek szíve joga haragudni, és az ő felelőssége az, hogy csináljon valamit a haragjával. Nekünk nincs vele dolgunk.

Máskor viszont ítélkezünk mások határkijelölése fölött. Ilyeneket mondunk:

-         hogy mondhat nemet? Annyira önző dolog ez tőle. Végülis mindannyian áldozatot hozunk.

Amíg megítéljük mások határokkal kapcsolatos döntéseit, azt gondoljuk, mi tudjuk, mi a helyes (Az Abszolút Helyes Viselkedés). Nálunk a Bölcsek Köve, és ha valaki nem az általunk elvártnak megfelelően viselkedik, az csakis és kizárólag rossz lehet. Itt lép be a tisztelet törvénye. Nem csak azt kell megtanulni, hogyan mondjunk nemet, hanem azt is meg kell tanulni, hogyan fogadjuk el másoktól a nemet. A szabadág szabadságot szül. másokkal kapcsolatban nem arra kellene figyelnünk, hogy vajon azt teszik-e,a mit mi tennénk, vagy amit mi szeretnénk, hogy tegyenek, hanem arra, hogy csakugyan szabad döntéseket hoznak-e. ha elfogadjuk mások szabadságát, akkor nem fogunk méregbe gurulni, amikor nemet mondanak, nem érzünk bűntudatot, amikor mi jelöljük ki a határainkat, és nem vonjuk meg tőlük a szeretetünket, amikor határokat szabnak.

Határokat kijelölni nem könnyű. Különösen azoknak nem, akiket arra neveltek a szülei, hogy nem helyes nemet mondani. Súlyos hátránnyal indul az a gyerek, akit a szülei nem tanítottak meg nemet mondani, vagy nem fogadták el azt, ha a gyerek nemet mondott.

1. Az engedékeny:

Ők nem tudják kimondani a nemet. Elmosódó határaik vannak, melyek beleolvadnak másokéba, mások követelésibe, szükségleteibe. Nem tudnak különálló személyként megállni azokkal szemben, akik valamit akarnak tőlük. Gyakran megjátsszák, hogy ugyanazokat az éttermeket, filmeket szeretik, mint mások, csak azért, hogy jól illeszkedjenek. A másoktól való különbözőségüket minimálisra csökkentik, nehogy mások idegeire menjenek. Olyanok, mint a kaméleon. Simulékonyak, könnyen kezelhetőek. Sok engedékeny ember későn jön rá arra, hogy valójában bántalmazó kapcsolatban él.

Amikor nemet kellene mondaniuk bármiféle kérésre, torkukon akad a szó.

Mert félnek attól, hogy megbántanak másokat, félnek attól, hogy elhagyják őket, és magukra maradnak, félnek mások haragjától, a megszégyenítéstől, a büntetéstől, attól hogy önzőnek tűnnek, félnek a saját lelkifurdalásuktól.

1. Az elkerülő

Nem tudják kimondani az igent. Pontosabban nemet mondanak a jóra, a segítségre. Ők a határokat összekeverik a falakkal. A jó határok lélegeznek, kapuk vannak rajtuk. Ők senki előtt nem nyitják meg magukat, szégyenlik a gyengeségeiket megmutatni. Szégyellnek segítséget kérni másoktól. Problémáikat és jogos igényeiket rossznak vélik.

Vannak akik egyszerre elkerülők és engedékenyek. Ők azok, akik szívesen segítenek másoknak négy-öt órát, de ha nekik lenne szükségük akár 10 perc segítségre, azt nem merik kérni. Ahol szükségük lenne határokra, ott nincsen nekik, ahol nem kellene határt szabniuk, ott szűk határok között mozognak.

1. Irányítók: ők azok, akik nem hallják meg a nemet, nem tisztelik mások határait. És ezt tehetik akár olyan formában is, hogy a negyven feletti fiukra tukmálják az ezerszer visszautasított ételt. Ebben az szörnyen bosszantó, hogy mindeközben a Jóember szerepében tetszelegnek, miközben semmibe veszik a másik határait. Vannak köztük olyanok, akik agresszív módon irányítanak másokat, semmibe veszik a másik döntéseit, vágyait, szükségleteit. Néha szóban, máskor fizikailag is bántalmaznak másokat. Legtöbbször egyáltalán nincsenek is tudatában annak, hogy másoknak léteznek határaik. Megpróbálnak rávenni másokat arra, hogy változzanak meg, és mindeközben tudomást sem vesznek arról, hogy felelősséget vállaljanak a saját életükért. Ők azok, akik a kapcsolati problémáikért mindig csakis és kizárólag a másikat okolják. Ők nem hibáztak semmit. Képtelenek a másikat elfogadni.

Az irányítók kevésbé őszinte csoportját a manipulatívak alkotják. Alattomos módon próbálják rávenni a másikat arra, hogy azt tegyék, amit ők akarnak. Gyakran élnek a bűntudatkeltés eszközével, rámutatnak arra, hogy te hol és miben vétettél, legyen bűntudatod, és engedj az ő kérésüknek. Ha megérted, hogy szerintük te rossz, önző és indulatos vagy, akkor majd bűntudatod lesz, és úgy fogsz megváltozni, ahogy ők akarják. A manipulálók tagadják azt a vágyukat, hogy másokat irányítani akarnának, és szőnyeg alá söprik saját önközpontúságukat. Soha, de soha nem fogják bevallani – még maguk előtt sem! – hogy ők irányítani akarnának másokat.

Szerintem van egy csomó kérdés, amiben nehéz eligazodni a határokkal kapcsolatban:

-         kiért vagyok felelős?

-         Kijelölhetem-e úgy a határaimat, hogy mások ne sértődjenek meg?

-         Mit tegyek, ha mások mégis megsértődnek?

-         Hogyan viszonyuljak azokhoz, akik igényt tartanak az időmre, pénzemre, szeretetemre?

-         Miért érzek bűntudatot vagy miért félek, ha megpróbálok határokat szabni?

-         Nem önző dolog határokat szabni?

Egyáltalán miféle határokról beszélhetünk?

Sajnos a lelki világban a határok nem olyan világosak, mint a fizikaiban. A határok meghatároznak minket. Megmutatják, hol végződünk mi, és hol kezdődnek mások. Ha tudjuk, hogy meddig terjed a tulajdonunk, és miért tartozunk felelősséggel, akkor szabadnak érezhetjük magunkat. Saját határaink között bármit megtehetünk, amit szeretnénk, és ha felelősséget vállalunk az életünkért, számos lehetőség megnyílik előttünk. Viszont ha mások helyett is mi vállaljuk a felelősséget, akkor nyomban beszűkülnek a lehetőségeink. Azt gondolom, hogy a hétköznapi boldogulás legfontosabb feltétele, ha megértjük, hogy csakis és kizárólag a saját életünkért vagyunk felelősek. Sem a szüleinkért, sem a házastársunkért, sem a munkatársunkért nem. Nem vagyunk felelősek az ő boldogságukért, testi-lelki jóllétükért, érzéseikért. A magunkéért viszont igen.

            Fontos lenne azt is megérteni, hogy a határok nem falak. Képesnek kell lennünk arra, hogy kívülrekesszük a rosszat, és felszámoljuk minket bántó kapcsolatokat, és képesnek kell lennünk arra is, hogy beengedjük a jót. (Ezt különösen nehéz azoknak az embereknek megtanulni, akiket gyerekként bántalmaztak. Ők hajlamosak arra, hogy magukba zárják a fájdalmukat, bezárkózzanak, esetleg arra is, hogy bántalmazó kapcsolatokba ragadjanak. Vagyis megnyílnak a bántásoknak, de kívül rekesztik a gyógyító segítséget.)

            A legalapvetőbb határunk a bőr. Senkinek nincs joga hozzánk érni úgy, ahogy mi azt nem akarjuk! Szavak szintjén a legalapvetőbb határkijelölő eszközünk az a szó, hogy NEM!Ez a szó tudomására hozza másoknak, hogy tőlük különállóként létezünk, és önálló véleményünk, szükségletünk van. A nem szó kimondása rendszerint konfrontációval jár. A gyenge határokkal rendelkező emberek inkább nem vállalják ezt az összeütközést. Úgy érzik, ha valakinek nemet mondanak, elveszítik az illetővel való kapcsolatukat. Ha viszont nem mondanak nemet, elveszítik a kapcsolatot a saját vágyaikkal, szükségleteikkel, és egy idő után már fogalmuk sem lesz arról, mire is vágynak valójában. Saját határainkat kijelölhetjük úgy is, ha kifejezésre juttatjuk érzéseinket, szándékainkat, vagy azt, hogy mit szeretnénk vagy nem szeretnénk. Ha szavainkkal nem tesszük egyértelművé a határainkat, nem várhatjuk másoktól, hogy tiszteletben tartsák azt. (Például a “nem szeretem, ha kiabálsz velem” mondat egyértelmű határokat szab. De ha a következő alkalommal is eltűrjük az ordítást, akkor már nem védtük meg a határainkat, vagyis garázdálkodót engedtünk a lelkünk kiskertjébe.)

            Határt jelent a fizikai távolság is. Határaink tiszteletben tartása néha azt jelenti, hogy kilépjünk bizonyos helyzetekből. HA például ordítanak veled, menj el onnan!

            Az együtt töltött idő megvonása vagy korlátozása szintén segíthet abban, hogy visszanyerjük rendelkezési jogunkat saját birtokunk felett. Különösen igaz ez olyan felnőttek esetében, akik még nem váltak le a szüleikről.

Az alacsony önbecsülésből fakad, hogy túlélési pozíciókat veszünk fel, és úgy próbálunk meg elfogadásban részesülni, hogy közben elrejtjük azt a sürgető szükségletünket, hogy érezzük: kapcsolatban állunk másokkal. Vagyis a túlélést szolgáló pozíciók azt diktálják, hogy másoknak nem szabad megtudniuk, hogy milyen vágy van bennünk a közelségre. Tudat alatt meg vagyunk róla győződve, hogy mások elfogadása nélkül halálra vagyunk ítélve, hogy mások felelnek az életünkért, hogy nem élhetünk ezen emberek nélkül, és hogy az ő érzéseik és véleményük mindig helyesen határozza meg az értékünket.

Alapvetően négy túlélést segítő pozíció létezik: az engesztelő, vádaskodó, okoskodó és a zavarodottság. Közös bennük az, hogy elrejtjük az érzéseinket, és mást fejezünk ki a szavainkkal, mint ami valójában bennünk van. Az ötödik a hiteles, ellentmondásmentes kommunikáció, amikor kimondjuk azt, amit valójában érzünk.

1. Az engesztelés
   A lényege, hogy másokat engesztelünk, figyelmen kívül hagyjuk a saját értékünkre vonatkozó érzéseinket, hatalmunkat átadjuk másnak, és mindenre igent mondunk. Az engesztelő személy tiszteli a másikat, a körülményeket, de nem tiszteli a saját igazi érzéseit. Az engesztelő mindent elkövet, hogy a másik kedvében járjon, és azt az üzenetet küldi mások felé, hogy én nem vagyok fontos. Amikor másokat engesztelünk ilyen belső monológjaink vannak:

-         én nem számítok, engem úgysem lehet szeretni

-         mindig kedvesnek kell lennem az emberekhez

-         sosem szabad feldühítenem senkit

-         minden az én hibám

amikor engesztelünk, akkor is kedvesek vagyunk másokhoz, amikor ehhez semmi kedvünk sincs. Úgy akarunk jók lenni, hogy a másik kedvében járunk. Csakhogy az engesztelő viselkedés előre megjósolható reakciókat vált ki másokból. A leggyakoribb, amikor meg akarják verni az engesztelőt. Van aki megvetést érez irántuk. Az engesztelő ember gyakran tűnik gyerekesnek, másoktól függőnek. Nem tudunk hatékonyan engesztelni hiteles embereket, viszont az engesztelő “kitűnő” párt alkothat egy vádaskodóval.

Az engesztelés azt jelenti, hogy a stresszt úgy kezeljük, hogy azt mondjuk magunknak: “mindegy, mit érzek, úgy tudok életben maradni és békében élni, hogy mindenre igent mondok.” Ez a hozzáállás azt jelenti, hogy elfojtjuk a dühünket, és inkább testi bajokkal mutatjuk ki az elégedetlenségünket. Az engesztelők rendszeresen küzdenek gyomor- és bélrendszeri panaszokkal, diabetesszel, hasmenéssel, székrekedéssel, migrénnel.

1. A vádaskodó

A vádaskodó abból indul ki, hogy nem szabad gyengének mutatkoznia. Önmaga megvédése érdekében másokat vagy a körülményeket vádolja. Amikor vádolunk, akkor leértékelünk másokat. A vádolóra gyakran mondják, hogy erőszakos, zsarnokoskodik mások felett, gyötri őket. Kedvenc mondatai: “miattad vagyunk bajban, te vagy a hibás!”. Gyakori robbanásaikkal, dühkitöréseikkel károkat okoznak a kapcsolataikban, majd sírdogálnak, hogy mennyire egyedül vannak, és persze erről is a másik tehet. A vádaskodás félelmet kelt másokban. Csakhogy a vádlók könnyen kibillenthetők labilis állapotukból, ha az ember kapcsolatban marad a saját erejével, és szembeszáll velük. Gyakori betegségeik: izomfeszülés és hátfájdalmak, vérkeringési problémák, magas vérnyomás, izületi gyulladás.

Nyugati kultúránkban a legtöbb kapcsolat még mindig az alávetettségen és az uralkodáson alapul. Ezeket a kapcsolatokat gyakran szerepek segítségével írják le: apa-gyerek, főnök-beosztott, pap-hívő, tanár-diák. A fenti helyzetben lévő emberek azt gondolják magukról, hogy ők jobbak, okosabbak, ők viselkednek helyesen. Aki pedig lent van, az törekedjen arra, hogy megfelelő viselkedéssel kivívja a fentiek megbecsülését. Az ilyen kapcsolatban mindig összehasonlítás van. Ki a jó? Ki viselkedik helyesen? Mindig van egy norma, aminek meg kell (KELL) felelni.

Azok számára, akik arra használják a kapcsolataikat, hogy uralkodjanak másokon, szükségük van valakire, aki behódol és engedelmeskedik nekik. A behódolás ára, hogy aki lent van, az arra kezd törekedni, hogy megfeleljen a másiknak. Ha lehet, akkor mindenben. Úgy öltözzön, úgy viselkedjen, úgy beszéljen, hogy az a másiknak tetsszen. Csakhogy a megfelelési kényszer elűzi az intimitást. Nem lehet lazának, elengedettnek lenni olyan kapcsolatban, ahol az egyik fél elvárja, hogy a másik úgy viselkedjen, ahogy az neki megfelel. A hierarchikus, behódoláson alapuló kapcsolatok jellemző érzései a félelem, hogy nem felelek meg, az ebből fakadó harag, hogy bármennyire igyekszem, akkor sem felelek meg. Az alul lévő fél egy idő után már csak dühöt, elkeseredést és fájdalmat érez. És hogy mégis benne marad a kapcsolatban, csak azért teszi, mert a kapcsolatban összeszedett negatív önértékelése alapján már képtelen kiszállni a pocsék kapcsolatból. Ilyenkor jönnek a “túlságosan” gondolatok: “túl kövér/sovány vagyok”, “túl okos/buta vagyok” stb. és mások szeretnénk lenni. Ilyenkor valamiféle külső dologhoz méricskéljük magunkat, és szeretnénk beleilleni a másik öntőformájába. Inkább levágnánk fél kezünket/lábunkat, csak végre megfeleljünk, csak végre szeressenek minket. Vagyis megtagadjuk a bennünk rejlő egyediséget. Ennek a fajta megfelelési kényszernek az óriási buktatója, hogy soha, de soha nem fogunk megfelelni a másiknak. Bármennyire is igyekszünk. Szeretetet így nem lehet szerezni. Legfeljebb csak szörnyen érezzük magunkat, mert hasonlítgatunk, leértékeljük magunkat, a saját érzéseinket, és fokozatosan elveszítjük önazonosságunkat.

Hatalmas feladat lázadás nélkül félretenni mások elvárásait, és rátalálni önmagunkra. De már az a gondolat is nagy segítség, ha megértjük, hogy senki sem pontosan ugyanolyan, mint én. Fontos megérteni, hogy az emberek egyenlő értékűek, de végtelenül mások. Sajnos az önmagunkká válásnak nincs pontos, mindenkire egyformán érvényes receptje. De szinte biztos vagyok benne, hogy az út az önazonosság felé az érzéseink figyelésén, elfogadásán és kifejezésén keresztül vezet.

Köztudott, hogy egy párkapcsolatba soha nem egyedül érkezünk, hanem hozzuk magunkkal az eredendő családunkat és a korábbi kapcsolataink terheit. Rendszerint olyan emberekhez vonzódunk, akinek a problémái tökéletesen illenek a mi problémáinkhoz, és ez garantálja, hogy újra megvívjuk gyerekkorunk csatáit. Mindannyian anyánkat vagy apánkat választjuk, mindannyian anyánk vagy apánk leszünk. Még akkor is, ha tudatosan éppen ennek az ellenkezőjére törekszünk. Sőt ebben az esetben annál inkább. Tudatosan azt gondoljuk: “Ezzel az emberrel végre boldog leszek!” Tudattalanul pedig ezt: “Aha! Végre egy játékos, aki ugyanazt a játszmát játssza, amit én és a szüleim.” Azt reméljük, hogy egy jó kapcsolatban nem kerül felszínre minden fájdalom és harag, amit hordozunk. Pedig igen. Nem az a jó kapcsolat, amelyben a sebekkel nem foglalkoznak, hanem az, amelyben a sebeket kezelik, akár fájdalmak árán is. És az a kiváló kapcsolat, ahol a sebeket begyógyítják. A begyógyításnak pedig nem az a módja, hogy a társunkat magunkhoz idomítjuk, hanem az, hogy elkezdünk változtatni magunkon, és nekilátunk átugrani az árnyékunkat. Ami elsőre lehetetlennek tűnik… amikor egy párkapcsolatban zökkenőhöz érkezünk, minden tőlünk telhetőt elkövetünk azért, hogy a párunkat rávegyük arra, hogy adja meg nekünk azt, amit gyerekkorunkban nem kaptunk meg: egy kedves férjet, ha az apánk szigorú volt, egy őszinte feleséget, ha az anyánk manipulált bennünket. Sajnos ez csak akkor menne ideig-óráig, ha pisztolyt szorítanánk párunk fejéhez.

A másik nagy-nagy otthonról hozott batyu, a szüleinktől tanult játszmák. Ha apánktól gyakran kaptunk szidalmakat, akkor tudattalanul mindent elkövetünk, hogy ezt a párunkból kiváltsuk, és tehetetlen gyerekké váljunk. Ha domináns, uralkodónő volt anyánk, sunnyogni, elhallgatni fogunk a párkapcsolatban. Az az ördögi az egészben, hogy mindez tudattalanul zajlik, és öntudatlanul újrajátsszuk szüleink kapcsolatát. Gyerekkorunk fájdalmas drámái beszivárognak a házasságunkba a görög tragédiákra jellemző sorsszerűséggel. Játszma az, amikor bármilyen probléma felmerül a kapcsolatban, az mindig ugyanazt a párbeszédet hívja elő a párból. Például bármilyen probléma adódik (gyereknevelés, pénzkérdés stb), a párbeszéd mindig úgy zajlik, hogy a férj dühös lesz, a nő pedig tehetetlenül tűri. Ugyanaz a forgatókönyv megy le minden esetben. Sokan azt hiszik, hogy ha több pénzük lenne, akkor jobb lenne a kapcsolatuk. Valójában nem az éppen aktuális problémát kellene megoldani, hanem a párkapcsolaton javítani. Akkor tudjuk megoldani a problémát, ha megváltoztatjuk a berögzült játszmákat. Vagyis a körülmények lényegtelenek.

Miért játsszuk ugyanazokat a játszmákat, amiket a szüleink? Mert azt ismerjük. Az biztonságos, otthonos. Nem is tudunk tartós párkapcsolatban lenni olyan emberrel, aki nem ismeri a számunkra otthonos játszmák végszavait. (Kivéve, ha már felhagytuk az általunk játszott játszmákkal, és viszonylag jól viseljük az intimitás kiszolgáltatottságát. Szóval van esély a játszmamentes életre, de odáig hosszú, rögös út vezet…)

3. Gátlástalan önkifejezés

De hívhatnánk úgy is, hogy a “hányós zacskó” átadása. Freud óta divatos az érzelmek kifejezése. Amiben sok igazság van, de azért mindennek van egy normális határa. Teljesen egyetértek azzal, hogy bárki nyugodtan kifejezheti az érzéseit, elmondhatja, hogy most rettenetesen dühös, frusztrált vagy éppen fáradt, de ha belelovallja magát, annak semmi értelme sincsen, és a környezete teljes joggal nevezi hiszterikának az illetőt. De gondolom senki sem szívesen hallana ilyen mondatot sem: “Szívem, téged is kívánatosnak tartalak, de a húgod mindig is jobban tetszett. Úgy örülök, hogy ezt végre kimondhattam!”Ráadásul akármilyen jól csináljuk is, a gőz kieresztése nem fog közelebb vinni ahhoz, hogy megkapjuk, amit szeretnénk. Szóval ha minden kellemetlenség minden szubatomikus elemét megosztjuk a társunkkal, az olyan, mintha egy dinamitrudat gyújtanánk meg.

4. Megtorlás

Általában akkor folyamodunk megtorláshoz, ha az első három stratégia nem járt sikerrel. “Igen?! Ha nem ismered el, hogy igazam van, ha nem engeded, hogy irányítsalak, és ha nem érdekelnek az érzéseim, akkor ezt kapd ki!” Az agresszió mögött általában a veszteségérzés húzódik. Az agresszor az esetek túlnyomó többségében áldozatnak érzi magát. Bármilyen furcsa, a feleségüket, gyereküket verő férfiak bántalmazás közben nem erősnek és hatalmasnak érzik magukat, hanem megalázottnak, becsapottnak, elárultnak. A legtöbben szerencsére képesek vagyunk ellenállni annak, hogy fizikai bántalmazással szerezzünk érvényt vélt jogainknak, azonban a verbális agressziótól már nem tartjuk vissza magunkat. Amikor a társunkat megalázzuk, kinevetjük, megmondjuk neki, hogy mit tegyen, akkor verbálisan bántalmazzuk őt. Ennek semmilyen helye nincs egy egészséges párkapcsolatban.

5. Bezárkózás

Ez lehet teljesen nyilvánvaló, de egészen apró dolog is. Lehet döbbenetes, amikor valaki kiszáll egy házasságból, de lehet fokozatos is, mint például a szeretkezések számának csökkenése. Elképzelhető, hogy valaki csak a párkapcsolat egyes részeiben zárkózik el: például nem közli az érzéseit, vagy megszűnik a fizikai kapcsolat. Ha nem állunk le vitázni a társunkkal, mert meg vagyunk róla győződve, hogy teljesen fölösleges, akkor ez sokak szemében átgondolt elfogadásnak tűnhet, pedig nem az. Az igazi elfogadás és az álelfogadás (bezárkózás) között lényeges különbség van. Az igazi elfogadás esetén van választásunk. Elfogadhatjuk a másik tökéletlenségét vagy küzdhetünk azért, hogy itt vagy más kapcsolatban kielégíthetjük az adott szükségletünket. Időnként érdemes feltenni a kérdést, hogy elég sok mindent megkapok-e ebben a kapcsolatban, hogy elfogadjam azt, hogy bizonyos vágyamról vagy szükségletemről le kell mondanom? HA már mindent megpróbáltunk annak érdekében, hogy valamilyen elvárásunk teljesüljön, de világossá vált, hogy ez nincs benne a pakliban, akkor felelősségteljes döntést kell hozni. Vagy fogadjuk el a helyzetet olyannak, amilyen, és élvezzük azokat az ajándékokat, amelyeket megkapunk, vagy ismerjük fel, hogy az adott szükségletünk fontos, és keressük meg a módját, hogy az teljesüljön.

Vannak olyan gyakran előforduló hibák a párkapcsolatokban, amelyek alattomosan, észrevétlenül rombolják azt. Ilyen például a “nekem igazam van”. Az objektív igazságnak nincs helye a párkapcsolatban. Az objektív tények tökéletesen helyénvalóak egy detektívregényben, de ha a párkapcsolatban akarjuk bizonygatni a saját igazunkat, akkor nagyon mellélőhetünk. A kérdés valójában az: mi fontosabb? A párkapcsolatom vagy az igazam? Még akkor is, ha a másik érzéseinek vajmi kevés köze van a valósághoz. Például hiába bizonygatja a férfi, hogy nem hajt gyorsan, ha a nőt szótlanná teszi a félelem és a stressz, akkor az ő érzései ettől még nagyon is valóságosak. A pasinak ilyenkor azt lenne érdemes eldönteni, hogy mi a fontosabb: a kapcsolat vagy az, hogy úgy vezethessen, ahogy kedves tartja?

Valójában tök mindegy, hogy egy kapcsolatban kinek van igaza. Ami valójában számít, hogy megtaláljuk a megoldást a problémára.

Saját igazunk hangoztatásának legvégletesebb formája az öntudatos méltatlankodás. Ekkor már nem az a lényeg, hogy én dühös vagyok, hanem hogy te hülye vagy. Óriási a különbség aközött, hogy “nagyon dühös vagyok” és aközött, hogy “nagyon dühös vagyok, mert te egy hülye (béna, szerencsétlen, agresszív stb) vagy. Ez a különbség a tisztességes vita és a gorombaság között, az önkifejezés és a szeretteink megsértése között. Ezt hívom én határátlépésnek. Sajnos az öntudatos méltatlankodásra éppúgy rá lehet szokni, mint a kábítószerre. A használata épp olyan jó érzéseket kelt, és épp olyan káros. Öntudatos méltatlankodással azonban soha nem fogunk megoldást találni, mert túlságosan lefoglal minket a másik megvetése. A kapcsolaterősítés legfontosabb szabálya, hogy le kell mondanunk az igazság hajszolásáról. A kapcsolaterősítés azt jelenti, hogy megtanulunk erőszakmentesen élni. Ha leszidjuk a partnerünket, mint egy szülő, ha ítéletet mondunk felette, ha megalázzuk, ha minden egyes esetben hangoztatjuk, hogy nekünk volt igazunk, akkor agressziót követünk el.

Természetesen ki lehet és ki is kell fejezni a dühünket, de úgy, hogy az ne tartalmazzon minősítést a másikkal szemben.

2. A partnerünk irányítása

Az előzővel rokon stratégia a másik irányítása. A hátterében továbbra is az húzódik, hogy én tudom, hogy mi jó neked, és megpróbállak rávenni, hogy azt tedd, amit én akarok. Amikor egy párkapcsolat zökkenőhöz ér, az első és legalapvetőbb szükségletünk, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy társunkat “jobb” viselkedésre bírjuk. Teljes mértékben érthető óhaj, csakhogy teljesen hatástalan. Az irányítási kísérlet lehet direkt vagy manipulatív. Ha valaki egyszerre alkalmazza a fenti két vesztes stratégiát (úgy érzi, hogy igaza van, és még irányítani is próbálja a másikat), jószándékú zsarnokká válik. Kioktatóvá és lekezelővé. Ez minden esetben bántó és megalázó, a másikat gyerek szerepbe kényszerítő viselkedés. Akár kimutatja a partner, hogy ezt nem szereti, akár nem, mindenki nehezen viseli, ha irányítják, és előbb vagy utóbb fel fog lázadni, vagy élete végéig a megbántott mártír szerepben ragad. De az okoskodás, igazságkeresés, irányítás minden esetben visszaüt. Szabadság nélkül senki sem élhet jól. Az elnyomás eredményezhet engedelmességet, de egészséget és szeretetet soha.

            A szégyen olyan a léleknek, mintha egy izzó vasdarabot belenyomnának a húsba. Ha alkalmatlannak érzem magam, nyomban jelentkezik. Az eredete pedig természetesen kisgyerekkorba nyúlik vissza, amikor a szüleink, tanáraink megszégyenítettek minket. Amikor kinevettek, kigúnyoltak, rádförmedtek, hogy “nem szégyenled magad?!”. Nos, akkor keletkezett az első égési sérülés a lelkeden. Pedig a felnőttek azt hitték, hogy a szégyennel majd jól eltérítenek minket az általuk rossznak vélt dolgoktól. Azt hitték, jót tesznek vele.

            Azt gondolom, hogy a szégyennek semmi haszna. Sőt azt is gondolom, hogy senkinek nincs joga megszégyeníteni a másikat. Esetleg megkérdezheti valaki, hogy “hát mit tettél?”. És akkor bűntudatom támad. Ezzel lehet valamit kezdeni. Akkor azt tudom mondani, hogy “jaj, nagyon bánom, amit tettem, mit tehetek, hogy rendbe hozzam?”. Amikor az embernek bűntudata van, arra fókuszál, hogy ne tegye meg még egyszer. Amíg csak szégyenkezek, addig elbujdosnék a világ elől, és agresszió támad bennem. Ebben az esetben két dolog történhet: vagy bosszút fogok állni, és ártok annak, aki megszégyenített engem, vagy pedig az agressziómat magam ellen fordítom, és magamat ölöm meg. Ez is a bosszúállás egyik fajtája. (Az öngyilkosság fogalmát most igen tágan értem: önmarcangolás, kisebbségi érzés, betegségbe menekülés stb).

            A megszégyenítés sajnos generációról generációra öröklődik. Ha valaki megszégyenít valakit, azért teszi, mert vele is ezt tették. Nagyon nehéz nem azt tenni másokkal, amit velem tettek. Amikor engem bántottak, elhagytam azt a gyereket, aki én voltam. Tehát nem akarom újra érezni az ő érzéseit, elszigetelem magam az egykori kisgyerek énemtől. Így meg tudom verni a gyerekemet, és meg tudom szégyeníteni. Így nem kell emlékezni arra, hogy milyen volt nekem annak idején. A megoldás, hogy visszamegyek oda lélekben, ahol én voltam, amikor bántottak, karjaimba veszem azt a kisgyereket, akit megszégyenítettek, és azt mondom neki, hogy mostantól nem engedem, hogy bárki is ezt tegye vele. Meg kell siratnom, el kell gyászolnom azt, ami ezzel a gyerekkel történt, éreznem kell, hogy mennyit szenvedett, s attól a pillanattól fogva nem leszek képes megverni vagy megszégyeníteni a gyerekemet.

            Előfordul az is, hogy nem akarunk valakit megszégyeníteni, de ha őt gyakran megszégyenítették, akkor akár egy hangsúly, akár egy szó kiválthatja belőle ezt az emléket. Ilyenkor az illető akkor is elszégyenli magát, ha neked eszed ágában se volt megszégyeníteni őt. Erre az egyedüli orvosság, ha olyan kapcsolatban tudok maradni az illetővel, hogy erről beszélni lehessen. A szégyennek persze az egyik legrosszabb vonása, hogy az ember nem akar róla beszélni. Amiről pedig nem beszélünk, az uralkodik rajtunk.

            A mély és állandó szégyenből kikeveredni nem könnyű, de nem is lehetetlen. Az út első fele a gyászon át vezet. Elgyászolni, megsiratni mindazt, ami veled történt gyerekkorodban. Majd gondolatban átölelni azt a benned élő gyereket, akit annyit bántottak, és azt mondani neki, hogy mától fogva nem engedem, hogy bárki bántson. Kifelé pedig, amikor valaki hozzákezd a megszégyenítésedhez, azt mondani már az első mondatok után, hogy “Állj! Ezt nem tűröm!” vagy elmenni onnan, és ha lehet, soha többet szóba se állni az illetővel.

Közhely, de attól még igaz, hogy a házasság óriási átalakuláson ment keresztül a XX. században. A hagyományos házasság-modellben a férfi kereste a pénzt, a nő vezette a háztartást. A század végére azonban a nők nagy része már dolgozott, elérte a gazdasági függetlenséget. Vagyis a nők radikálisan megváltoztak, a férfiak azonban nem. Az emancipált nő erős, független, és olyan érzelmi intimitást kezdett követelni a férfitől, amire az a hagyományos neveltetése miatt nem képes. Így a férfiak nagy része tanácstalanul tárja szét a kezét, és nem érti, hogy miért nem fogadják el őt olyannak, amilyen. A legtöbb férfi nem érti meg, hogy a párkapcsolatban megváltozott a munkaköri leírása. A hagyományos 20. századi házasságban ha egy férfi eltartotta a családját, nem ivott sokat, és senkit nem vert a családban, akkor jó férjnek minősült. Ma ez kevés a nőknek. Sokszor hallom csalódott nőktől, hogy “úgy érzem, nincs társam”. Olyan társ, akivel meg lehet beszélni a család mindennapos problémáit, akit érdekel, hogy mit gondol és mit érez a felesége bizonyos helyzetekben. Sok nő számára hiányzik egy olyan társ, aki képes kifejezni az érzéseit. Vagyis hiányzik a meghittség a kapcsolatból. A nyugati házasságból ez idáig teljesen hiányzott. Szerelem, romantika, nászút a naplementében, aztán zavart csend. Boldog lennék, ha valaki fel tudna sorolni akárcsak három művet a pár ezer éves nyugati irodalomból, ahol boldog házasságról olvashatunk.

A női emancipáció szellemét nem lehet visszatuszkolni a palackba. A nők elégedetlenek a kapcsolatukkal, a férfiak pedig elégedetlenek amiatt, mert a feleségük elégedetlen velük. A legtöbb férfi azt gondolja, hogy a felesége lecsillapodhatna végre (leszállhatna róla), akkor minden megoldódna. A nők az utóbbi században többé-kevésbé jól megtanulták az önérvényesítést, ideje, hogy megtanulják a kapcsolaterősítést is. Utóbbi esetben nem az a lényeg, hogy kinek van igaza, nem az önkifejezésre koncentrálunk, és nem is arra, hogy ki irányít. Inkább arra, hogyan tudnánk úgy együtt élni, hogy az mindkettőnknek jó legyen, hogyan tudjuk egyeztetni a szükségleteinket, és egy-egy konfliktus után hogyan tudjuk visszaállítani a szeretetteljes viszonyt. Van néhány egyszerű szabály, amit érdemes betartani. Tudom, hogy ezeket alkalmazni nem könnyű, azt pedig még kevésbé egyszerű felismerni, hogy mikor melyiket érdemes használni, de azért leírom.

1. Ismerjük fel, fogalmazzuk meg a vágyainkat, szükségleteinket, érzéseinket.

2. Figyeljünk  és reagáljunk nagyvonalúan.

3. Állítsunk fel korlátokat (szabályokat), és tartsuk is meg őket.

4. Ismerjük fel, mikor kell meghátrálni.

5. Ismerjük fel, mikor kell segítséget kérni.

6. Adjunk a társunknak, és fogadjuk is el, amit ő tud adni.

7. Becsüljük meg egymást.

Sokan azt gondolják, hogy magunkat szeretni bűn. Minden figyelmükkel a másikra koncentrálnak, lesik a másik kívánságát, és közben fogalmuk sincs arról, kicsodák, micsodák ők. Mit szeretnek, mire vágynak, mit éreznek. Csak a másik a fontos. És közben csodálkoznak, hogy bár ők ennyire szeretik a másikat, az mégsem boldog, sőt egyre feszültebb.

Szeretném felhívni a figyelmet egy logikai hibára: hamis az az állítás, hogy a mások és önmagunk iránti szeretet kölcsönösen kizárják egymást. Ha erény szeretni a másikat, mint emberi lényt, akkor erény – nem bűn! – szeretni önmagamat, hiszen én is emberi lény vagyok. Nincs olyan emberfogalom, amely ne foglalna magában engem is. “Szeresd felebarátodat, mint magadat!” – hangzik a bibliai parancs. A magam iránti tisztelet és szeretet tehát elválaszthatatlan a másik ember szeretetétől. Vagyis nem vagyok képes helyesen, jól szeretni a másikat mindaddig, amíg magamat nem szeretem, tisztelem és becsülöm. Nem vagyok képes elfogadni más szeretetét addig, amíg Woody Allan-szerűen azt hajtogatom, hogy aki engem szeret az csakis egy idióta lehet, mert mit is lehet bennem szeretni? Számtalan férfi és nő küzd azzal a dilemmával, hogy ha őt szereti valaki, az nem kell, mindig az az érdekes számára, akiért futni kell, aki elérhetetlen. A probléma mélyén az önszeretet hiánya rejlik.

Az önzés és az önszeretet nemhogy nem azonosak, éppenséggel ellentétei egymásnak. Az önző emberrel nem az a baj, hogy túlságosan szereti magát, hanem az, hogy túl kevéssé. Boldogtalan, mert nem képes magában, magának örömet szerezni, ezért csügg másokon, tőlük várja, hogy boldoggá tegyék, sóvárogva lesi, hogyan csikarhatná ki másoktól azt a szeretetet, ami nincs meg benne. Az “önzetlen” anya ennek a klasszikus példája. (De mondhattam volna “önzetlen” férjet vagy feleséget is, a képlet ugyanaz.) Az “önzetlen” ember meg van győződve róla, hogy rendkívüli mértékben szereti a másikat, túlzóan, odaadóan gondoskodik róla, lesi minden kívánságát, magát mindig, örökösen és bosszantóan háttérbe helyezi. Nem ő számít, csak a másik. Büszke rá, hogy ilyen, tetszeleg a jóság köntösében, és a környezete jóvátehetetlenül eladósodik neki. Ezt az önzetlenséget nem lehet felülmúlni. Ám az “önzetlen” ember egy idő után azt tapasztalja, hogy cserébe csak dühöt, agressziót kap, kapcsolatai a közelállókkal nem kielégítőek, nem kapja meg ugyanezt a gondoskodást (mellesleg nem is hagyná!). Kiég, kiüresedik, a világ borzalmasan igazságtalan helynek tűnik számára. Valójában az “önzetlen” ember képtelen a szeretetre, képtelen arra, hogy bármiben örömét lelje, egyre inkább ellenségként tekint a világra, és már el is érkeztünk az önzetlen mártírok témájához. A környezetük velük szemben csak bűnös lehet, és tehetetlenül nézheti fájdalmas “megdicsőülésüket”. Őket kritizálni halálos bűn, hiszen ők csak jót akarnak. A hozzátartozók számára nem marad más, mint az életre szóló bűntudat és kötelesség, hogy ne okozzanak számukra csalódást.

A kiút, ha tünetként kezeljük az “önzetlenségüket”, és megtanítjuk őket az örömre, a valódi önelfogadásra, az igazi önszeretetre. Ez rendszerint évekig tartó pszichoterápia…

Erich Fromm arról ír A szeretet művészete című könyvében, hogy a szeretet nem olyan dolog, amibe az ember csak úgy beleesik, hanem meg kell tanulni helyesen, jól szeretni. Nem tudom már, hogy Popper vagy Feldmár mondta valahol, hogy abból tudja lemérni, hogy szeretik őt, ha jól érzi magát ettől. Vagyis az nem szeretet, amikor én azt mondom, hogy szeretlek, de te szenvedsz ettől. A szeretet másik félreértése, hogy sokan abban látják a lényegét, hogy őt szeretik. A következő gyakori félreértés, hogy szeretni egyszerű, csak a megfelelő tárgyat kell megtalálni hozzá. Vagyis vonzó társra pályáznak, lehetőleg olyanra, amilyenek ők maguk.

A szerelemről a leggyakoribb félreértés, hogy összekeverjük a kezdeti élményt – amikor beleszeretünk valakibe – azzal, amikor tartósan szeretjük a másikat. Amikor két idegen találkozik, és kialakul köztük valamiféle vonzódás, akkor leomlik a fal kettőjük között, szoros közelség jön létre. Aztán elkezdik megismerni egymást, és azt mondják: bocs, de kiszerettem belőled. Sokan az első időszak rajongásának hevességében szerelmük nagyságának bizonyítékát látják, holott ez csak korábbi magányosságuk mértékét jelzi.

E. Fromm azt mondja, hogy a szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember megőrzi integritását, egyéniségét. Vagyis két élőlény eggyé válik, és mégis megmarad kettőnek. Sok nőtől hallottam már, hogy a másik felüket keresik. Amíg valaki nem válik önmagában egésszé, addig kevés esélye van egy tartós, kiegyensúlyozott párkapcsolatra. Az egésszé, önmagává válásnak azonban igen rögös az útja…

A szeretet tevékenység Fromm szerint. Nem passzív érzelem. Szerinte szeretni egyenlő azzal, hogy képes vagyok adni. Amikor adok, akkor a saját bőkezűségemet élem meg. Egy kapcsolatba beleadhatom az örömömet, bánatomat, érdeklődésemet, tudásomat, figyelmemet, időmet, jókedvemet. Egy kapcsolat vagy épít vagy leépít. Nincs stagnáló kapcsolat. Építeni pedig a legegyszerűbben úgy lehet, hogy ha a másik ad valamit, azt én mindig egy picivel többel viszonzom…

Fromm azzal folytatja, hogy csak az képes a szeretetre, aki úrrá lett a saját függőségi igényén, mások kihasználásán, megtanult hinni a saját erőiben, és van bátorsága rájuk hagyatkozni céljai elérésében. Vagyis a szeretet képessége a személyiség fejlettségétől függ.

A szeretet magában foglalja a törődést, a felelősség vállalását, a tiszteletet, és a másik és önmagunk ismeretét.

1. törődés: cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit szeretünk. A szeretet lényege: “fáradni” valakiért, nevelgetni, öntözgetni. Az ember azt szereti, akiért fáradozik, és azért fáradozik, akit szeret.

2. felelősség: önkéntes elköteleződés a másik mellett. Megbízható és állandó szövetségessé válni, akkor is foglalkozni vele, ha épp nincs hozzá kedvem, vagy a másik épp nem kellemes társaság. Aki valóban szeret, azért teszi, mert így döntött: függetlenül attól, hogy a szeretet érzése megvan-e benne. (sőt, aki szeret, gyakran nem azt teszi, amire a szeretet sarkallná. Például nem menti meg a másikat!)

3. Tisztelet: nem félelem és nem bámulat. A tisztelet az a képesség, hogy valakit olyannak látok, amilyen. Azt gondolom, hogy igen nagy súlya van annak, hogy akkor tartom tiszteletben a másikat, ha azt akarom, hogy aszerint fejlődjön és bontakozzon ki, amire neki van szüksége. Nem én mondom meg, hogy neked ilyenné kell válnod. A szeretet nem azt jelenti, hogy meg akarom változtatni a másikat. Sokan azzal kezdenek bele egy kapcsolatba, hogy jó, jó a másik, de majd én megváltoztatom. Soha, de soha nem fog a másik olyanná válni, amilyenné te akarod, hacsak ő maga is nem akarja azt. Tisztelni csak az tudja a másikat, aki megáll a saját lábán, és el tudja viselni azt, hogy a másik másfelé indul.

4. Ismeret: számtalan rétege van. 10-11 év után is mindig van a másikban valami újdonság. Olyan rétegek bukkanhatnak elő, amire egyikünk sem gondolt. Olyan fájdalmak, torzulások kerülhetnek elő, amitől a másik a megsebbzettsége és a feltárulkozása által nagyon szerethetővé válik.

5. A figyelem munkája: óriási erőfeszítést igényel néha egész napos munka után is meghallgatni azt, akit szeretünk. A figyelem önmagában hatalmas gyógyító erővel bír. És sokszor bőven elegendő annyi, hogy ott vagyunk, hallgatunk, és közbeszólás, tanácsadás nélkül hagyjuk, hogy a másik elmondja, mi fáj neki. A figyelem az első bizonyítéka annak, hogy értékesnek tartjuk a másikat. A figyelem nem olyan egyszerű, mint ahogy gondoljuk. Az igazi figyelő félreteszi a saját gondolatait, vágyait, és minden idegszálával a másikra figyel.

6. Bátorság: sajnos a szeretetben mindig benne van a veszteség kockázata. Aki szeret, hazárdjátékot játszik. Kockáztatja, hogy elutasítják, elhagyják. A bátorság nem azonos a félelem hiányával. Az a bátor, aki a félelem ellenére is képes cselekedni, és kilép az ismeretlenbe, olyat tesz, amit eddig még soha. Aki nem kockáztat, az eleve lemond mindenről, ami az életét céllal és értelemmel ruházhatja fel.

7. Aki szeret, az egyedül van. Aki egy másik embert valóban szeret, mindig különös egyéniségnek fogja látni, és bátorítani fogja önálló egyéniségének megtartásában.

Ez a valami a szívben

Itt a papám!

Kint vár rám,

Vár, hogy játsszunk.

A papa egy baseball-labdát fog az egyik kezében,

A kesztyűjéhez csapja újra meg újra.

Tiszta, éles, csattanó hang –

Mint az ostor.

Hirtelen hátradől,

És feldobja a labdát a

Mélyülő sötétbe.

Föl, föl, föl. Száll a labda

A lámpaoszlop fölé

A telefon-drótok s a faágak közé.

Magasabbra, mint a kétemeletes ház a szomszédban.

Eltalál egy madarat?

“Fogd meg! Fogd meg!” – kiáltja.

Fölnézek,

Kitekerem a nyakam, amennyire bírom, lábaim nem

Érzik a földet,

Soha nem találkoztak – mondják

Ők és az aszfalt.

Nem hagyhatom cserben a papát.

Megfogom.

Meg.

De nem látom.

Két év múlva szemüveges leszek,

De ma este nem tudok mást,

Mint az egekbe bandzsítani.

Lejön? Lejön valamikor? – zakatol

A szívem.

Semmit se látok,

De érzek valami szagot.

Érzem az új narancssárga baseball-

Kesztyűm bőrszagát –

A kezemen feszül.

Saját élete van.

Felnőtt kesztyű, profi darab,

Mert a papa azt akarja, szokjam az igazit

Rögtön az elején –

Nem kell gyerekkesztyű.

Ó, nem.

Szuper papa, ilyet vesz.

Meg is mondja.

Ötéves vagyok.

Négy ujjamat kell belepréselnem a hüvelykujjába,

Csak hogy

Le ne

Essen.

A hüvelykujjam valahol belevész

A kesztyűbe.

A kesztyű sírgödrébe, nem?

Körbe-körbe rohanok,

Azt remélem, valahogy

Meghallom a labdát, ha esik le,

És elkapom az utolsó pillanatban.

Nem okozhatok csalódást a papának.

Nem. Egyszer sem.

Nagyfiú vagyok.

Azt akarja, hogy baseball-játékos legyek,

Mint ő akart lenni,

Ha nem lett volna az a csúnya törés

(fájt, papa?).

Most ő minden áldozatot meghoz, hogy én eljussak a

Csúcsra.

Milyen jó papa!

A labda jön lefelé és

Fejbevág.

Nincs valahol egy lyuk,

Picike, mint én,

Hogy belemászhatnék?

“Lettél volna lány!

Az én papám sose játszott velem.

Minek kellett erre a kesztyűre pazarolnom a pénzemet?

Olyan nyamvadt vagy, inkább egy szoknyát vettem volna

Neked!”

Visszazavarom a könnyeimet.

Miért pont most kell sírnom?

Érzem a púpot a fejemen, a fájdalmat

Le egészen a szívemig.

“Papa, ne haragudj,

Sajnálom.

Hadd próbáljam meg még egyszer.

Légyszi, papa.

Légyszi!”

“Oké, oké. Még egyszer.”

Mondja. Elmosolyodik.

“De most aztán figyelj!

Ne hozz szégyenbe!”

A labda megint felszáll

A semmibe.

Meneküljetek, madarak.

Vigyázzatok, ne találjon el!

Repüljetek el, biztonságba!

De jó, hogy megengedte.

De jó a papa!

Még mindig nem látom a labdát,

De elkapom

Valahogy.

Muszáj.

(Craig Sanchez)

Először is arról, hogy milyen a jól működő, funkcionális család. Olyan szülők képesek ilyet létrehozni, akik maguk is kapcsolatban vannak természetes szégyenérzetükkel. Vagyis tudják, hogy embernek lenni annyit tesz, mint hibázni, segítségre szorulni, tudni azt, hogy létezik egy nálunk magasabbrendű erő. A családnak szüksége van arra a struktúrára, amit a szerepek és a szabályok szilárdítanak meg. Csakhogy a funkcionális családokban a családi szerepek flexibilisek. Amikor eljön az ideje, hogy a mama munkába álljon, a papa nem borul ki. Nincs olyan házimunka, ami kifejezetten az “asszony dolga”.

            A diszfunkcionális családoknál a szerepek merevek, és nem változnak. Például főzni, takarítani, mosogatni, csak a nő szokott, mert az nem a férfi dolga. Viszont ha a feleség vízvezeték-szerelőt hív a hónapok óta csöpögő csaphoz, a férj kiborul, mert megfosztják őt a férfias szerepétől, hogy megszerelhesse a csapot. A diszfunkcionális családokban rendszerint van egy bűnbak, aki állandóan bajba keveredik, ő a család szégyene. Ők töltik be azt a hálátlan szerepet, hogy elterelik a figyelmet a család valódi problémáiról. A diszfunkcionális családoknál a szabályok merevek, soha nem változnak, és többnyire kimondatlanok. A rejtett szabályok onnan erednek, hogy a szülő által mondott és csinált dolgok nem fedik egymást. Például a család egyik kimondott szabálya, hogy légy tisztelettudó, de a szülők durván, agresszíven beszélnek egymással. Természetes, hogy a gyerek ilyen légkörben nem lesz tisztelettudó, mert a példát követi, nem a szabályt.

            A diszfunkcionális családok egyik típusa a olyan, mint egy szekta. Van egy merev ideológia arról, hogyan kell helyesen viselkedni, miben kell hinni, és a szülők zsarnoki módon kontrollt gyakorolnak a gyerekek vágyai felett. A szülő feltétlen elkötelezettséget vár a családtagoktól. “Ne beszélj senkinek arról, hogy mi van nálunk!” A tagok közt bizalmatlanságot szít, manipulálja a családtagokat, a testvéreket egymás ellen ugrasztja, bűntudatot kelt. A gyerekeket a feltétlen, kérdezés nélküli engedelmességre utasítják. Az ilyen szülők szájából gyakran hangzik el ez a mondat: “viselkedj úgy, hogy büszke lehessek rád!”. Ennek az a rejtett üzenete, hogy ha nem viselkedsz úgy, ahogy én szeretném, nem foglak szeretni. A gyerekek egy részénél ilyenkor bekövetkezik az az állapot, hogy lehúzzák a redőnyt, és többet nem gondolkoznak, hanem vakon engedelmeskednek, nem lesznek többé kapcsolatban a saját érzéseikkel, vágyaikkal, szükségleteikkel. A kontrolláló szülő olyan módon sérti meg a gyerekei határait, hogy megmondja, hogy a kölyök kivel barátkozzon és pontosan megmondja neki, hogy melyik helyzetben mi a helyes viselkedés. Több alternatíva nincs: csak egyetlen viselkedés helyes. Rendszerint kialakul egy “nagy testvér” effektus is: a szülők mindig figyelik a gyerekeket, hogy azonnal rajtakaphassák őket a nem helyes viselkedésen. Ha ez sikerült, akkor jön a szigorú büntetés, bűnbánat, megszégyenítés: “Hát nem szégyelled magad?!” Az ily módon kontrolláló család kínosan ügyel a jó modorra, arra, hogy mit gondolnak a szomszédok, dresszírozza a gyereket, hogy udvarias legyen, és jó benyomást keltsen. A gyereknek tökéletesnek kell lenni. Abban kell tökéletesnek lennie, amit a család megkövetel. Ha a dolgok rosszra fordulnak, az mindig valakinek a hibájából történt. Hallottam olyanról is, hogy ha beteg lett a gyerek, az az ő hibája volt, mert nem vigyázott magára. És a lázas kölyöknek végig kellett hallgatnia azt is, hogy megmondtam, hogy vegyél sapkát!

            Az ilyen családok legerősebb ösztönző ereje a kemény munka és a kötelességteljesítés. Vagyis tök mindegy, hogy te mire vágysz, az első a kötelesség. A szeretet is kötelesség, az önfeláldozás, az önmegtagadás. Apa száz órát dolgozik, hogy fenntartsa a családot, anya nem vesz új ruhát, hogy a gyereknek meglegyen a legújabb kütyüje. Vagyis a szeretet egyenlő a saját vágyak feladásával.

A szeretet szabályait először a családban tanuljuk meg, de ezek a szabályok nagyrészt a tekintélyelvű társadalom tanításán alapulnak. A patriarchátust a férfi dominanciája jellemzi, itt a nőnek és a gyerekeknek nincsenek jogai. A francia forradalom már sokat lazított ezen a társadalmon, de a világ legtöbb vallását, iskolarendszerét és családját még mindig a patriarchális szabályok irányítják. Például a következők:

1. Vak engedelmesség. Engedelmeskedni kell minden parancsnak, mert az engedelmesség erény. A zsidó-keresztény hagyomány szerint Ábrahám felviszi a fiát a hegyre, mert Isten ezt parancsolja neki. Vagyis az engedelmesség önmagában erény, még akkor is, ha ez a nagyon várt és szeretett gyermek feláldozását is jelenti. A parancs megkérdőjelezése már önmagában is engedetlenség.

2. A félelmet kivéve fojtsd el minden érzésedet!

3. Ne legyen saját akaratod! A patriarchális rendszer gyűlöli az erős akaratúakat, mert őket nehéz kontrollálni.

Bár Európa országaiban már nagyrészt demokrácia van, sokan diktatúrában élik le a gyerekkorukat. Mivel a szülők úgy tanulták, hogy a szeretet erőn, és kontrollon, a “szégyelld magad!” parancsán alapulnak, addig nem beszélhetünk a nevelésben egészséges szeretetről.

A patriarchális nevelés eredménye a következő:

- az engedelmességre szoktatott gyereknek megtörik az akaraterejét. Úgy tanulják, hogy minden felnőttnek engedelmeskedni kell, mert felnőtt. Az ilyen gyerek feladja akaratát a konformitás kedvéért, vagy éppen kényszeres lázadó lesz, aki minden és mindenki ellen lázad.

- a kicsi gyerekek még spontán módon fejezik ki érzéseiket, vágyaikat, szükségleteiket. A patriarchális nevelés egyedül a szégyent engedélyezi. A patriarchális szülő nem tud mit kezdeni gyereke örömével, bánatával, haragjával. Amilyen mértékben elfojtja a gyerek az érzéseit, olyan mértékben felejti el, hogy ki is ő valójában.

- a patriarchális körülmények között felnövő gyerek megtanulja, hogy ne gondoljon saját magára. Elképzeléseit, véleményét leértékelik vagy megszégyenítik. Az eredmény: soha többé nem bízik magában.

- a vágyak, érzések, szükségletek megszégyenítése lélektani zavarodottságot okoz.

A legszomorúbb az egészben az, hogy az ilyen körülmények között felnövő gyerekek – bár lehet, hogy elhatározzák, hogy nem így fogják nevelni a gyerekeiket – ugyanilyen elvek mentén nevelik a saját kölykeiket. “Nekem se lett semmi bajom attól, hogy néhány pofont lekevert az apám, a gyerekemnek is meg kell tanulnia, hogy ki az úr a házban.” És így adódik tovább a patriarchális nevelés nemzedékről nemzedékre…

Amikor azt mondogatjuk, hogy a neurotikusnak mekkora szüksége van a szeretetre, és hogy az egész életét a szeretet hajkurászása tölti be, akkor azt gondolhatnánk, hogy ha megkapja, akkor végre boldog lesz. Pedig ez nem így van. Ha a neurotikus kap is bármiféle elfogadást, a szorongás azonnal megjelenik: mi lesz ha elveszítem. És ettől kezdve a figyelme arra van kiélezve, hogyan és miként utasítják őt vissza. A legcsekélyebb elfordulást is mérhetetlen katasztrófaként élik meg. Ha a partnerük figyelme egy pillanatra másfelé fordul, miközben ők beszélnek, nem azt gondolják, hogy más valami ebben a pillanatban érdekesebb számára, hanem azt, hogy ők tökéletesen értéktelenek. Tehát rendkívül érzékenyek mindenféle – vélt – elutasításra. A környezetük pedig nehezen tud bármit is kezdeni ezzel a rendkívüli érzékenységgel. És hogy mi mindent élhetnek meg elutasításként, íme néhány példa:

-         a találkozó időpontjában beállt változás

-         ha nem kap azonnal választ

-         ha nem értenek egyet a véleményével

-         ha nem úgy teljesülnek a kívánságai, ahogy azt ő szeretné

-         ha várnia kell

Az elutasításban számára benne foglaltatik a megaláztatás is, ami óriási haragot válthat ki, amelyet gyakran nyíltan ki is fejez. Például ha a partnere késik a vele való találkozóra, akkor ezt a neurotikus úgy értelmezi, hogy ő annyira jelentéktelen, hogy vele ezt is meg lehet tenni. Ez pedig az ellenséges indulatok kitörését és az érzelmi visszavonulást eredményezi. Például csak ül kukán, holott pár perce még alig várta a találkozót. Vagy éppen ingerlékeny és bosszúálló lesz a mi sem sejtő partnerrel. Ez az ellenséges magatartás akkor is megjelenik, amikor ő csak elképzeli, hogy vissza fogják utasítani. Klasszikus eset, amikor egy férfi nem közeledik egy számára vonzó nőhöz, mert azt gondolja, hogy úgyis vissza fogják őt utasítani. Még az is előfordulhat, hogy eleve ellenséges lesz a vonzó nőkkel szemben, és nagy indulatokkal beszél velük.

A neurotikus retteg mindenféle pozitív érzés kifejezésétől. Attól fél, hogy ettől gyengévé, kiszolgáltatottá válik, ezért inkább keménynek mutatkozik önmaga és mások előtt is.

Vagyis az elutasítástól való félelem súlyos gátláshoz vezethet, amelyek a félénkség kategóriájába tartoznak. A félénkség azt a célt szolgálja, hogy az ember ne tegye ki magát az elutasításnak. Ugyanilyen elhárításként szolgál az a gondolat is, hogy engem nem lehet szeretni. Különösen nőkre igaz ez: azért nem keresek férfit, mert engem nem lehet szeretni. Én nem kellek a férfiaknak. Holott igazából ők nem kellenek nekem….

A neurotikus szeretetéhség tehát egy ördögi körbe taszítja az embert: szorongás, túlzott szeretetéhség, félelem az elutasítástól, ellenséges indulatok, ezek elfojtása, szorongás. És a kör kezdődik elölről….

Ember legyen a talpán, akik kikecmereg ebből!

A neurotikus szeretetéhség másik jellegzetessége a csillapíthatatlan mohóság. Ez megnyilvánulhat az evésben, a vásárlásban, türelmetlenségben, portyázási vágyban (nők/férfiak utáni hajsza, hódítási vágy, rányomulás másokra). De megnyilvánulhat szerzési vágyban is: lehet szó ruháról, pénzről, becsvágyról, tekintély iránti vágyról. Mindenesetre a mohóság egy kis időre csillapítani tudja a szorongást. A mohóság csökkenhet, ha a szorongó ember úgy érzi, hogy szeretik, sikeres vagy építő jellegű munkát végez. Egy lány például, aki évek óta szenvedett a falási rohamoktól, rátalált a hivatására (ruhákat kezdett tervezni), és azon nyomban elmúlt a kényszeres habzsolhatnékja. A mohó emberek nem bíznak abban, hogy bármit is létrehozhatnak ők maguk, ezért a külső világra kell hagyatkozniuk a szükségleteik kielégítése érdekében. Csakhogy a külvilágról azt hiszik, hogy az semmit nem hajlandó nekik megadni, ezért csillapíthatatlan vágy él bennük a szerzésre vonatkozóan. Mindig, minden helyzetben csak kapni akarnak: elvárják, hogy időt és pénzt áldozzanak rájuk, konkrét segítséget szeretnének kapni nehéz helyzetekben, ajándékot, információt, nemi kielégítést, függetlenül attól, mit érez a másik.

            A szeretetéhség tekintetében három csoportra szokták osztani az embereket. Az első csoport tagjai szeretet után sóvárognak, és ezt bármilyen formában, bármilyen eszközzel meg is tudják szerezni. A második csoport tagjai is megpróbálnak szeretethez jutni, de ha nem sikerül megszerezni ezt egy kapcsolatban – és általában biztos a kudarc –, akkor nem próbálkoznak azonnal egy másik emberrel, hanem teljesen visszahúzódnak. Ahelyett, hogy valakihez kötődnének, inkább dolgokhoz kötődnek kényszeresen: kényszeresen esznek, vásárolnak, olvasnak, gyűjtenek – vagyis általánosságban véve szereznek. Ebben a csoportban a személyes kapcsolatok mélyebben zavartak, mint az első csoportban. Az ide tartozó emberek még vágynak a szeretetre, és még mindig van merszük keresni a világban, de minden csalódás elvágja a szálat, amely másokhoz köti őket.

            A harmadik csoport tagjai olyan mélyen és olyan korai gyerekkorban szenvedtek károsodást, hogy bármilyen pozitív érzéssel szemben bizalmatlanok. Ők azok, akik gyanakodnak, ha kedvesen szólsz hozzájuk, vagy ha rájuk mosolyogsz. Olyan mély a szorongásuk, hogy már akkor is elégedettek, ha nem tesznek bennük kárt. Gyakran cinikusak, gunyorosak, gúnyt űznek az érzelmekből, emberi értékekből. Előnybe helyezik a megfogható vágyaik kielégítését (pénz, étel, szex). Vegetatív módon tengődik végig az életüket.

            A szeretetvágy csillapíthatatlanságának másik jele az irracionális féltékenység, amit a másik szeretetének elvesztése miatt érzett folyamatos félelem diktál, ezért potenciális veszélyt jelent a másik bármiféle érdeklődése. Ez a fajta féltékenység a minden emberi kapcsolatban megjelenhet: például a szülő féltékeny lehet a gyerekei barátaira.

            A szeretetéhség további jellemzője az a vágy, hogy az embert mindenféle védekező viselkedése ellenére szeressék. A neurotikus ember titkon regisztrálja, hogy tele van ellenséges indulattal, és túlzó követeléssel, így érthető, hogy ezzel arányos félelme táplál amiatt, hogy a másik vissza fog húzódni, feldühödik vagy bosszút áll, ha megismeri az ő teljes lényét. A neurotikus szeretetéhség másik jellemzője, hogy arra vágyik, hogy viszonzás nélkül szeressék. Ez azért is szükséges, mert a neurotikus érzékeli, hogy képtelen bármiféle melegszívűségre vagy szeretet adására. Ők azok, akik pénzen akarják megvenni a másikat. Ajándék, szép ruhák, ékszerek, de egy csepp odafigyelésre, a másik meghallgatására tökéletesen képtelenek. A neurotikus vágyik arra is, hogy áldozatok árán szeressék őt. Elvárják, hogy a másik időt, pénzt, energiát áldozzon rájuk, és mértéken felül álljon mellettük. Sajnos a neurotikus szeretetéhségben benne rejlik a másik kegyetlen és könyörtelen semmibevétele. Ráadásul a neurotikus ember nincs is tudatában annak, hogy milyen sokat követel másoktól, és milyen keveset ad ő maga. A neurotikus ember viselkedése abból a mély meggyőződésből fakad, hogy a saját erejéből képtelen élni, és minden szükségletét másoknak kell kielégíteni, és az életükért mások felelősek. Amíg ezt nem sikerül belátniuk, nagyon nehéz a továbblépés és a kikecmergés az ördögi körből.

A szorongó ember szeretetéhségének egyik szembeötlő jellegzetessége a kényszeresség. Amikor az embert erős szorongás gyötri, ennek a végeredménye a spontaneitás és a rugalmasság elvesztése. Vagyis a szorongó ember számára a szeretet nem örömforrás, hanem életszükséglet. Lényeges különbség van aközött, hogy „Szeretem és élvezem, ha szeretnek.” És aközött, hogy „Minden áron kell, hogy szeressenek.”. Vagyis a szorongó ember túlbecsüli mások szeretetének jelentőségét. A szorongó ember úgy érzi, hogy létük és boldogságuk alapfeltétele, hogy elnyerjék mások (mindenki) szeretetét. Számukra egy üdvözlet, egy születésnapi köszöntés elmaradása katasztrófa. Ez a fajta szeretetéhség koncentrálódhat egyetlen személyre. Férjre, szeretőre, barátra. Ilyenkor ennek a személynek az odaadása, érdeklődése, barátsága rendkívüli jelentőségre tesz szert. Csakhogy ez a helyzet paradox. Egyrészt a szorongó ember keresi a másik érdeklődését, jelenlétét, fél attól, hogy elhanyagolják, másrészt akkor sem boldog teljesen, ha bálványával együtt lehet.

Vannak olyan nők, akik nyomorultul érzik magukat, ha nincs körülöttük férfi, ilyenkor azonnal szerelmi viszonyba bonyolódnak valakivel. Akár még a szakítás napján meglelhetik a következő férfit. De a következő kapcsolat is tele van feszültségekkel, összeütközésekkel.

A szorongó ember bármit megtesz azért, hogy szeressék. Nagyon erős benne a megfelelési vágy és az érzelmi függőség. A megfelelési vágy megmutatkozik abban, hogy az illető nem meri kifejezni, ha nem ért egyet valamivel, nem meri kritizálni (legalábbis szemtől szembe) azt, akire a vágyai irányulnak. A szorongó ember az önérvényesítés összes hajlamát is kiirtja magából

Az érzelmi függőség pedig abban mutatkozik meg, hogy neki folyton kell egy ember, akibe belecsimpaszkodhat. Enélkül életképtelen, és iszonyatosan magányosnak érzi magát. Jóvátehetetlenül függőségbe kerül a másiktól, bár teljesen tudatában lehet annak, hogy tarthatatlan a kapcsolata a másikkal. Bármikor rátörhet a szorongás, ha egy telefonhívást vár a másiktól, vagy a végsőkig elkeseredhet, ha a másik nem tud vele találkozni. Csakhogy a függőségi viszonyban mindig van valami neheztelés. A függő embert bántja, hogy rabszolgává vált, bántja, hogy folyton alkalmazkodnia kell, mert fél, hogy elveszíti a másikat. Az ebből fakadó neheztelést aztán el kell fojtania, ez pedig további szorongást okoz, ami pedig maga után vonja a másikba való csimpaszkodás szükségletét. Amikor már nagyon nagy ez a félelem, előfordul, hogy úgy próbálják magukat megvédeni, hogy senkihez sem kötődnek. Ha például egy nő túl van már néhány elkeseredett szerelmi ügyön, egyre inkább hűvösen kezd viszonyulni minden férfihez, nehogy újra beleessen ebbe az ördögi körbe.

A szeretetéhség következő jellemzője a csillapíthatatlanság. Ez leginkább a mohóságban mutatkozik meg. Mohóság az evésben, a vásárlásban, a türelmetlenségben. A mohóság általában elfojtás alatt van, és hirtelen tör ki. Például falási rohamokban. De megjelenhet szexuális téren is: a férfi, akinek új és új trófeára van szüksége. Megjelenhet szerzési vágyban is: ruha, pénz, tekintély, hatalom. A mohó ember nem bízhat abban, hogy bármit is létre tud hozni, így a külső világra kell hagyatkoznia a szükségleteinek kielégítésében.

A szorongás rendszerint összekapcsolódik egy rendkívüli méretű és kielégíthetetlen szeretetéhséggel. A szorongó ember egyik védekező mechanizmusa, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy szeressék. Csakhogy ő maga képtelen szeretni.

A legtöbb szorongó (neurotikus) képes olykor pozitív érzelmeket tanúsítani, de ez a tulajdonság együtt járhat akár a szeretetre való képtelenséggel is. Bár nagyon nehéz meghatározni, hogy mi a szeretet, azt azért mégis határozottan meg tudjuk állapítani, hogy mely elemek idegenek tőle. Például szerethetek valakit, és ebbe még az is belefér, hogy időnként dühös vagyok rá. Csakhogy a neurotikus ember folyamatosan védi magát másokkal szemben, és úgy érzi, hogy a szeretteinek a mások iránt mutatott bármilyen érdeklődése az ő elhanyagolását jelenti, és minden kérést zsarnokságnak, minden kritikát megalázásnak érzékel. Ez nem szeretet. A neurotikus türelmetlenül elvárja másoktól a tökéletes teljesítményt (magától is!). Gyakori, hogy a neurotikusan szorongó ember eleinte csodálja a másikat, majd ha valami hibán kapja őt, ellenségesen elfordul tőle, durván kritizálni kezdi. Az, hogy mégsem valódi szeretetről van szó, az érzelmek hirtelen váltásából derül ki. (A szeretet alapja az érzelmek tartóssága és megbízhatósága.) A szeretetre való képtelenség másik jellemző vonása a másik személyiségének, egyediségének, korlátainak, szükségleteinek, vágyainak, fejlődésének a semmibevétele. Ez a semmibevétel részben a szorongás következménye, amely miatt a neurotikus a másik személyében kapaszkodik. Aki fuldoklás közben egy úszóba kapaszkodik, az nem törődik azzal, hogy az úszó tudja-e, akarja-e őt vonszolni. Valahogy így csimpaszkodik a szorongó ember is időnként másokba. Klasszikus eset, amikor a szorongó, gyermekét agyonféltő anya fittyet hány a gyermeke alapvető fejlődési szükségleteire, és képtelen őt elengedni.

A semmibevétel másik oka az emberek iránti alapvető ellenségesség érzéséből fakad: a szorongó ember megveti, irigyli a másikat. Például a feleség, aki meg van győződve róla, hogy szereti a férjét, mégis irigykedik rá, amikor az a haverjaival sörözik.

A legtöbb neurotikus nincs is tudatában annak, hogy képtelen szeretni. Ő ugyanis összetéveszti a másokra vonatkozó szükségleteit a szeretetre vonatkozó hajlamával. (szükségem van a társaságodra, vagyis annyira, de annyira szeretlek, hogy egy percig sem tudok létezni nélküled.) Azt gondolja, hogy valóban kedveli a másikat, holott csak szüksége van rá, mégpedig azért, hogy a saját szorongásait csökkentse.

            További problémát jelent számár az is, ha megkapja az annyira áhított szeretet, mert valójában képtelen azt elfogadni. A józan ész alapján azt várnánk, hogy örül minden kedves gesztusnak, és úgy kapaszkodik bele, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Valójában nem ez történik. Ha egy szorongó embert kezdünk valóban őszintén szeretni, annak komoly hitetlenségével találkozunk, vagy pedig felkavarjuk benne a félelmet és a bizalmatlanságot. Neki ugyanis meggyőződése, hogy őt képtelenség szeretni. És ezt a meggyőződését semmiféle ezzel ellentétes tapasztalattal nem tudjuk eloszlatni. A „szerethetetlen vagyok” érzés közeli kapcsolatban van a szeretetre való képtelenséggel. Aki képes szeretni magát, magától értetődően képes másokat is szeretni. Ha erre nem képes, sajnos másokat sem tud szeretni…

A szorongó ember – ha szeretettel közeledünk felé –, azt gondolja, hogy hátsó szándékkal tesszük ezt, vagy éppen csúfolódásnak veszi, ha kimutatjuk az iránta való pozitív érzéseinket. Vagy éppen nem tud ezzel a kifejezéssel mit kezdeni, és irtóra zavarba jön, sőt agresszióval is reagálhat. Vagyis a szeretet csak további szorongást ébreszt bennük. A neurotikus ember óriási félelmet élhet át, amikor kezdi felismerni, hogy valódi szeretettel közelednek felé. A pozitív érzelmek a függőségtől való félelmet is felébreszthetik benne. Úgy érzi, hogy elveszti a szabadságát. Ám ugyanakkor pedig nagyon is vágyik arra, hogy szeressék. Vagyis a szorongó, neurotikus ember akkor is szenved, ha szeretik, és akkor is, ha nem. Ördögi kör ez.

A szeretet is lehet az indulatok elfojtásának forrása. Ha hiányzik a valódi szeretet, akkor gyakran helyettesítik a szülők annak hangoztatásával, hogy mennyire szeretik a gyereküket, és hogy feláldozták magukat értük. A gyerek, ha már valamilyen félelmet keltettek benne, belcsimpaszkodhat ebbe a szeretetpótlékba, és félhet a lázadástól. A gyerek ilyenkor inkább elfojtja a szülei iránti ellenséges érzéseit, nehogy elrontsa a velük való kapcsolatát. Tehát inkább azt gondolja, hogy ő a rossz, hiszen a szülők egyfolytában azt hangoztatják, mennyire szeretik őt (bár a barátait utálják, nem engedik a vágyai kibontakozását, és a szülők jobban tudják, hogy mi teszi őt boldoggá…). Tehát csóri gyerek egyre jobban szorong, egyre rosszabbnak és megvetendőbbnek érzi magát, és a családjával szembeni neheztelését rávetíti a világra. Meggyőződése lesz, hogy a általában veszélyes és félelmetes a világ. Az ilyen légkörben nevelkedő gyerek nem mer olyan vállalkozó szellemben fellépni a saját kapcsolataiban, mint a többiek. Elveszti annak bizonyosságát, hogy ő úgy jó, ahogy van, és az ártatlan tréfákat is kegyetlen visszautasításként éli meg. Ő lesz az osztály kiközösített fekete báránya, mert egyre félénkebb lesz, vagy éppen egyre fékevesztettebb módon, dührohamokkal válaszol az őt ért, most már tudatos bántásokra. (Azt érdemes piszkálni, akin jól látszik, hogy dühös…).

Vagyis ott tartunk már ekkor, hogy a gyerekben kialakult alapszorongás elválaszthatatlanul összefonódik az alapvető ellenségességgel. Ráadásul az alapszorongás akkor is fennmarad, ha az adott helyzetben nincs is külön kiváltó ingere. Az ilyen fajta alapszorongás hosszabb terápiával gyógyítható.

Az alapszorongás az az állapot, amikor az ember kicsinek, jelentéktelennek, tehetetlennek, elhagyatottnak, veszélyben lévőnek érzi magát egy olyan világban, amelyben kihasználják, becsapják, támadják, megalázzák, elárulják, irigylik őt. Ezt az alapszorongást tökéletesen meg lehet fosztani személyes jellegétől, és át lehet alakítani a mennydörgéstől, balesetektől, politikai eseményektől, bacilusoktól való félelemmé. Ízlés dolga.

            Joggal vetődik fel a kérdés, hogy ezt a fajta szorongást mi különbözteti meg az „egészséges” ember óvatosságától. A „normális” ember felnőtt korára megtanulja, hogy óvatosabban bízzon meg másokban, megszokja azt a gondolatot, hogy az emberek tettei nem egyenesek, hanem a gyávaság és a célszerűség határozza meg azokat, és ha őszinte az illető, még azt is beismeri, hogy ezek a vonások rá is jellemzőek. A különbség viszont az, hogy az egészséges érett ember nem érzi tehetetlennek magát az ilyen emberi gyarlóságokkal szemben, és az ellenségességet nem terjeszti ki válogatás nélkül mindenkire. Megvan az a képessége, hogy valódi barátságokat alakítson ki az arra érdemesnek tartott személyekkel.

A gyökerek természetesen a gyerekkorba nyúlnak. A legrosszabb mindig az igazi, meleg szeretet és a pozitív érzések hiánya. A gyerek rengeteg mindent elvisel abból, amit traumatikusnak nevezünk, ha belül érzi, hogy akarják és szeretik őt a szülei. És ezt a gyerekek pontosan érzik, semmiféle pótlékkal nem lehet őket becsapni. A gyerekek azért nem tudnak elegendő melegséget kapni, mert a szülők a saját neurózisok miatt képtelenek ezt megadni. Például egy túlgondoskodó vagy önfeláldozó anya. A neurotikus szülői viselkedésnek széles a tárháza. Például más gyerekeknek való kedvezés, igazságtalan szidalmazás, kiszámíthatatlan váltások a babusgatás és a gúnyos elutasítás között, betartatlan ítéletek, a gyerek legjogosabb vágyaiba való folyamatos beleavatkozás. Például barátságainak megzavarása, barátok, szerelmek kigúnyolás, a független godolkodásmódjának kinevetése, érdeklődési körének lebecsülése. Mindez megtöri a gyerek akaratát, és felkorbácsolja az ellenséges indulatait. Rettenetes gyűlölet forrása lehet a féltékenység felnőttben, gyerekben egyaránt. Gyerekkorban különösen károsító lehet a testvérféltékenység, amelyet a szülők nem kezelnek helyesen. (Te vagy a nagyobb, engedj neki! Ti olyan jó testvérek vagytok, nem szabad haragudnotok egymásra!) sajnos az ilyen viszonyulás életre szóló nyomokat hagy.

            A neurotikus szülők általában elégedetlenek az életükkel, nincsenek kielégítő érzelmi és szexuális kapcsolataik, ezért hajlamosak arra, hogy gyermekeiket tegyék meg szeretetük tárgyává. Szeretetéhségüket a gyerekeikre árasztják, de majomszeretettel csüngnek rajtuk, és mindig pontosan tudják, hogy a gyereküknek mi lenne a legjobb. Normál esetben a gyerek képes dacolni a neurotikus szülőkkel. Ez persze a szülőnek felháborító, és megpróbálja letörni a dacos gyerek tiltakozását. A legrosszabb azonban, ami a gyerekkel történhet, hogy elfojtja az indulatait, és magára veszi a szülők vádjait, úgy érzi, hogy ő nem méltó a szeretetre. És az elfojtott indulatok szorongást kelthetnek benne. Sajnos a rossz feltételek mellett felnövő gyerekekben a tehetetlenség érzését mesterségesen erősítik megfélemlítéssel, dedózással, azzal, hogy érzelmi függőségbe taszítják. De a tehetetlenség érzést kiválthatják megfélemlítéssel, például az élet komoly veszélyeivel ijesztenek rá a gyerekre (baktériumok, autóbalesetek, idegenek, fára mászás) Minél félősebb a gyerek, annál kevésbé meri majd kifejezni a szembenállását.

Természetesen számtalan magyarázat van erre a kérdésre. Ahány pszichológiai iskola, annyi válasz. Most csak egyet osztok meg veletek. Karen Horney szerint az ellenséges késztetések szülik a neurotikus szorongást. Vagyis ha valaki állatira bosszant, egy kanál vízben meg tudnád fojtani az illetőt, ám a kettőtök közötti kapcsolat nem teszi lehetővé, hogy megmond neki a magadét, mert vagy a házasságodat, kapcsolatodat vagy a munkahelyedet félted. Persze tudatos szinten a szorongásod nem hozható kapcsolatba így egyetlen ellenséges késztetéseddel sem. Az ellenséges indulat felvállalását nem tartjuk összeegyeztethetőnek az énképünkkel. (Hogy lennék én ellenséges, agresszív, kegyetlen, fukar stb???) Tegyük fel, hogy féltékeny vagy a párodra, gyanítod, hogy megcsal, és legszívesebben agyonütnéd. Ezt nem teszed, mert lesittelnének érte, és különben sem vagy biztos a vádakban. Ezzel egy időben hirtelen félni kezdesz attól, hogy beülj az autóba, mert attól rettegsz, hogy balesetet szenvedsz. Vagy nem mersz lemenni a mozgólépcsőn. Az is lehet, hogy a szorongásod nem akkora mértékű, és bár szorongsz, de beülsz a kocsiba, és hirtelen légszomj tör rád. De tudatosan nem hozod összefüggésbe az ellenséges késztetést a szorongással. Sőt az is lehet, hogy az ellenséges késztetésed nem is tudatosul. Csakhogy sajnos az elfojtott indulatok annál robbanékonyabbak, minél inkább elfojtjuk. Ilyenkor szokott a leggyámoltalanabbon csattanni az ostor. Valaki olyanon, akinek köze nincs a lefojtott indulataidhoz, de nem félsz ráönteni a bilit.

            Az indulatok elfojtásának másik következménye, hogy a környezetre vetítjük ki az ellenséges késztetéseket. Leggyakrabban arra a személyre, akinek ezek az indulatok szólnak. Például haragszol az anyádra, de nem borítod rá az indulataidat, hanem azt gondolod, hogy valójában ő az, aki ellenséges veled, aki a kákán is a csomót keresi. Minél nagyobb benned az indulat, annál könyörtelenebbnek látod a másikat. Ennek a kivetítésnek van még egy nagyszerű járulékos haszna is: nem te akarsz másokat megcsalni, kizsákmányolni, megalázni, hanem mások akarják ezt veled megtenni. Vagyis az önigazolás miatt azt hiszed, hogy te egy szenteket is megszégyenítő mártír vagy, aki elviseli az állat férfi megalázó viselkedését.

Úgy tűnik tehát, hogy a szorongás és az ellenségeskedés elválaszthatatlanul összefügg…

Azt gondolom, hogy ezt mindenki átélte már. Félünk akkor, amikor valami fenyegetünk a saját vagy szeretteink biztonságát. Ezzel nincs is semmi baj, evolúciósan nem olyan nagy gond a félelem, a mamuttól is így menekültünk meg. Féltünk és futottunk, aztán kitaláltuk a fegyvereket.  A gond akkor kezdődik, ha a félelmünk nincs arányban azzal a veszéllyel, ami fenyeget, vagy épp csak a képzeletünkben létezik a veszély. Például szorongás az, ha ma egy kisgyerek egy dínós film után rettegve világít az ágya alá, hátha előkerül egy dínó. Szorongás az is, ha valaki halálos betegségtől fél. Persze ennek megvan a valós esélye, de ha őt ennek a gondolata minden percben betölti, az már szorongás.

A további különbség még, hogy  a félelem esetében a veszély jól látható és objektív, a szorongás esetén pedig rejtett és szubjektív, vagyis csak az én fejemben létezik. Gyakran előfordul, hogy csak a szorongás fizikai tüneteit észleljük (verítékezés, körömrágás, gyomorfájdalom), de az okok ismeretlenek. A szorongás nem a valós helyzetnek szól, hanem annak, ahogy az az én fejemben megjelenik. Sajnos a szorongás makacs jószág, nehéz megszabadulni tőle. Jelentkezhet szorongásrohamokban, amelyek mindig egy adott helyzethez kötődnek, de jelentkezhet teljesen rejtett formában is. Némelyek csak annyit tudnak, hogy nyomottak nem érzik megfelelőnek magukat, de nem tudatosul bennük, hogy szoronganak. Vagyis simán szorongatunk anélkül is, hogy tudnánk róla, sőt a szorongás meghatározhatja az életünket anélkül is, hogy tudnánk róla.

            Mivel az erős szorongás az egyik legkínzóbb érzés, bármit megteszünk, hogy elkerüljük, elfedjük. Ha izgultál már végig néhány órát valami miatt, akkor tudod, hogy ez mennyire kellemetlen. Nagy veszély esetén lehetünk aktívak és bátrak, de aha tehetetlennek érezzük magunkat, az nagyon nehéz. Csak ülünk, és tördeljük a kezünket.

Kultúránk négy nagy lehetőséget kínál a szorongás elkerülésére.

1. Racionalizálás:ha például egy aggódó anyát próbálunk meggyőzni arról, hogy a gyerekét féltése aránytalan a veszedelemmel szemben, minden erejével arról igyekszik majd minket meggyőzni, hogy igenis van oka félni. Sőt az anya ilyenkor ahelyett, hogy felismerné szorongása irracionalitását, még büszke is lehet arra, hogy ő gondoskodó, jó anya. Lehet, hogy agyonnyomja a gyerekét a félelmeivel – például a kölyök soha nem mehet víz közelébe, mert megfullad -, de az anya tetszeleghet önnön jóságában.
2. Tagadás: ilyen esetekben a szorongásnak csak a testi tünetei jelennek meg: remegés, szaporább szívverés, izzadás, sűrű vizelési inger, nyugtalanság érzés, rohanás vagy éppen bénultság. Természetesen ilyen esetekben próbálhatjuk elnyomni a fizikai tüneteket, de a személyiség alapvető dinamikája érintetlen marad. A szorongás már nem fog olyan nyilvánvaló jelekben megjelenni, és a személy sem lesz motivált abban, hogy megküzdjön azokkal.
3. Narkotizálás: ezt lehet tudatosan tenni, kábítószerrel, alkohollal, nyugtatókkal, de lehet társas tevékenységbe vagy épp a munkába vetni magunkat.
4. elkerülés: minden olyan érzés vagy gondolat elkerülése, amelyek szorongást kelthetnek. Például aki retteg a társas érintkezéstől, az nem megy társaságba, mert ott folyamatos kudarcok érik. Vagy halogat bizonyos dolgokat.

Minden konfliktus gyökere a szétszakadt emberi kapcsolat. Vannak, akik különböző értékrendszerrel, a másik másságával magyarázzák a köztük kialakult feszültséget. Sokszor hallom, hogy azért ment tönkre a kapcsolatom, mert nem illünk össze, mert annyira mások vagyunk. Valójában ismerek embereket, akik nagyon jó barátok vagy éppen kiváló párkapcsolatban élnek, holott valóban nagyon mások. Más a temperamentumuk, az érzésviláguk, a politikai felfogásuk, mégis kitűnően megvannak, tisztelik és becsülik egymást. És ismerek olyan párokat is, akik között csak apró nézeteltérések vannak, ebből mégis óriási csetepatékat gerjesztenek ajtócsapkodással, viharos távozással. Akkor most hogy is van ez?

A konfliktus feloldása a másikkal való kötelékteremtés kialakításán és megtartásán múlik. Képes vagyok-e létrehozni köztünk kapcsolatot, tekintet nélkül a különbségekre. Nem kell kedvelnünk a másikat ahhoz, hogy köteléket teremtsünk vele. Csak közös célra van szükség: akarjuk feloldani a köztünk feszülő ellentéteket.

A konfliktusfeloldáshoz vezető első lépés, hogy hagyjunk fel a másik démonizálásával. Ugye ismerd a viccet a nyuszikáról, aki elindul, hogy kölcsönkérje a medvétől a fűnyírót? Mire átér a szomszédba, elképzeli, hogyan fog reagálni a medve a kérésre, természetesen a legrosszabb verziót képzeli el, és mire a medve elé kerül, már csak annyit mond: „Tudod, mit medve? B. meg a fűnyíród!” Szegény medve…

De azt gondolom, hogy gyakran csináljuk ezt mi is. Inkább meg se próbáljuk rendezni a konfliktust, mert a másik nem fontos nekünk (közben hetekig rágódunk a vele való kapcsolaton), mert a másik úgysem segít megoldani (közben észre se vesszük, hogy a másik mennyi gesztust tesz felénk), mert én úgy megbántódtam, amikor a másik ezt meg ezt tette két éve, hogy már nem akarok vele kapcsolatban lenni (pedig muszáj, mert a családtagom). És amíg én ezen pörgök, addig csak megy az idő, őrlődnek az idegeim, a másik nem érti, hogy mi van velem, tovább romlik a viszonyunk. Vagyis bűzlik az egész helyzet. Rohad és gennyesedik. Lehet így is hagyni, és lehet rohadó kapcsolatokban is élni. Amíg nem látok neki kivágni a kelést, addig csak kicsi, de mindennapos fájdalmak vannak.

De lehet azt is csinálni, hogy felfedem a fekélyt, vállalva annak a kockázatát, hogy végképp tönkremegy a kapcsolat. De az is lehet, hogy ha ügyesen csinálom, akkor meggyógyul. Kétesélyes a dolog. De ha ügyesen csinálom, akkor inkább megjavul. Csakhogy nem tudjuk, hogyan lehet ügyesen csinálni, mert a családunkban épp a nem ügyesre láttunk példát.

A konfliktuskezelés megtanulható…

Rendkívül fontos, hogy biztos bázisokat tudjunk kialakítani. Biztos bázisnak számítanak azok az emberek vagy célok, akikhez vagy amikhez különleges kötelék fűz minket. Például barátok, szülők, elsődleges partnerek, de lehet biztos bázis a hit, vallás is. Akinek biztos bázisai vannak, biztonságban érezheti magát. Veszély esetén hozzájuk fordulhatunk, menedéket, vigaszt kaphatunk. Az egyén innen indulhat felfedezőútra a világba, és ide is térhet vissza. Biztosan tudhatja, hogy amikor ideér, örömmel fogadják, testi-lelki táplálékot kap, szenvedése esetén megvigasztalják, ha fél, megnyugtatják.

Biztos bázis hiányában szorongókká válunk, ami korlátozza a kreativitásunkat, és azt, hogy kiteljesíthessük magunkat. Ennek hiányában a primitív üss vagy fuss reflexszel reagálunk akár a legártalmatlanabb helyzetekre is. Például ilyenkor érezzük azt, hogy mindig mindenki csak minket bánt. Ha ez az érzés hatalmasodik el rajtunk, érdemes megnézni, hogyan is állunk biztos bázis ügyében. Ha a kora gyerekkorban sérült a gyerek-szülő viszony, a felnőtt személyiség nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekkel ki tudja választani azokat a személyeket, akikkel ilyen kapcsolatot tud létrehozni, illetve maga sem képes arra, hogy másokkal kölcsönös előnyöket nyújtó kapcsolatot létesítsen. Az erős önbecsülés egyik legfontosabb eleme, hogy legyen ilyen kapcsolatunk.

A biztos bázisok a sikert segítik elő azáltal, hogy

- arra tanítanak, hogy bízhatunk a másokkal való kötelékteremtésben

- biztonságot és szabadságot adnak, hogy felfedezzük a világot

- bátorítanak, hogy célokat tűzzünk magunk elé

- megalapozzák az önbecsülésünket

A biztos bázisok egyik csoportja, hogy szoros köteléket alakítunk ki egyenrangú, felnőtt emberekkel (figyelem! Veszélyes, ha egy szülő a gyerekét használja biztos bázisnak!). A másik fontos csoport, hogy választunk egy autoritás-figurát. A siker lényeges eleme, hogy velük is képesek vagyunk pozitív köteléket teremteni. Ilyen személyek lehetnek tanárok, mentorok, vezetők, lelkigondozók.

Sajnos sokaknak negatív kötődési mintázata alakult ki kora gyerekkorában. A jó hír, hogy ezek a mintázatok felnőtt korban bármikor átírhatók, ha olyan mentorra, terapeutára vagy egyéb példaképre találunk, akivel biztonságos kötődést alakíthatunk ki.

A negatív önképet hívhatjuk úgy is, hogy önbizalomhiány, depresszió, pánik, szorongás vagyis olyan helyzet, amikor úgy érzed, hogy fogalmad sincs, merre tovább, képtelen vagy bárminek is örülni, úgy érzed, téged senki nem szeret, nem számítasz senkinek. Szeretném számba venni azokat a gondolatokat, amelyek ezen érzések mögött állnak.

1. Értéktelenség tudat:

- Állandóan bizonyítanom kell, hogy nem vagyok rossz.

- Másokkal összehasonlítva magam, alulmaradok, mások mindent jobban tudnak, mint én.

- Ha tanácsot adnak, azt jelenti, kioktatnak.

- Ha az egyéni hajlamaimat követem, azt jelenti, kötelességek alól bújok ki. (Ha a munkahelyemen szívesen csinálok egy területet, a másikat pedig nem, akkor nem vagyok kötelességtudó.)

- Csúnya/kövér/sovány vagyok. (Negatív testkép, mindenki más szebb nálam.)

2. Betegségtudat:

- Úgysem fogok sokáig élni.

- Rajtam nem lehet segíteni. Rossz a kedvem, de minek kérjek segítséget?

- Mi lesz, ha rosszul leszek?

3. Különleges személy: magát másnak, különlegesnek tartja.

- Engem senki sem ért meg. Az emberekből hiányzik a megértés és a figyelem. Engem gyakran félreértenek. (Emiatt gyakran ingerülten vádolja a környezetét.)

- Én erre képtelen vagyok.

4. Engem nem lehet szeretni:

- Csak akkor vagyok szeretetreméltó, ha mindenki szeret. HA csak egy valaki is kritizál vagy nem ért velem egyet, akkor máris kiderült, hogy nem vagyok jó.

- Előbb le kell tennem valamit az asztalra ahhoz, hogy szeressenek.

- Csak addig szeretnek, amíg rám szorulnak.

- Ha valaki azt állítja, hogy szeret, az teljességgel értéktelen személy, hiszen még engem is képes szeretni. Ha valaki szeret, azt előbb próbára teszem, megnézem, akkor is szeret-e, ha bántom.

- HA valaki mint férfiként vagy nőként közeledik hozzám, az nem tisztességes dolog.

5. Aki nincs velem, az ellenem van: vagyis a világ gonosz

- Ha valaki nem ért velem egyet, sértve érzem magam.

- Az emberek sohasem őszinték, mindig titkolnak valami. Leginkább azt, hogy mit gondolnak rólam valójában.

- A világ veszélyes, az emberek gonoszak.

- Az élet csupa gürcölés és hajsza. Nem engedhetem meg magamnak, hogy jól érezzem magam.

- Az életnek nincs értelme.             

6. A jövő

- Nem örülök, ha valami jó ér, mert utána rossz következik.

- Bele sem kezdek egy kapcsolatba, mert úgyis elromlik.

- Bármibe fogok, az balul sül el.

7. Minden egyre rosszabb:

- Régebben minden jobb volt.

- Egyre öregebb vagyok, rohamosan csökkennek az esélyeim a boldogságra.

- Nem sok időt jósolok magamnak.

8. 100%-os igény a biztonságra: nem tudja elviselni a jövő bizonytalanságát, a változás kockázatát. Inkább vállalja a biztos rosszat. Azt legalább ismeri.

- Minden rosszra előre fel kell készülni.

- Az ember kizárólag csak magában bízhat.

Ezek a legfontosabb gondolatok, amelyet egy negatív önképpel bíró ember gondol. Lehet, hogy nem találod mindet érvényesnek magadra nézve, de ha elég sok állítást igaznak találsz, akkor nagy valószínűséggel negatív az önképed. A következő bejegyzésben arról szeretnék írni, hogyan lehet ezen javítani.

Fontos hozadéka a segítő beszélgetésnek, hogy megtanulsz felelősséget vállalni a saját életedért. A beszélgetések elején a kliensek gyakran azt gondolják, hogy a nehéz helyzet kialakulásáért felelősek a szüleik, akik rosszul nevelték, nem szerették őket eléggé. Felelős a társadalom, a főnök, a kollégák, a feleség, a férj, és az egész világ, de ők nem. A beszélgetések során a kliens rájön: ahhoz, hogy a nehéz helyzet változzon, neki magának kell először változnia, neki kell felelősséget vállalnia a helyzetért, a megoldás előremozdításáért.

Szeretném szétoszlatni azt a tévhitet, hogy a segítő beszélgetés végére elérjük az idilli boldogság állapotát, amikor már nem jön elő több probléma és konfliktus. De előjön, csakhogy az érettebb személyiség képes ezekkel megbirkózni, megengedi magának a folyamatos változást, feladja azt a vágyát, hogy a megszokott helyzetektől várja a biztonságot. Barátságosan nyitottá válik a benne lejátszódó folyamatokra, megtanul érzékenyen figyelni önmagára, egyre inkább megbízik a benne lezajló folyamatokban. Valami olyan állapot ez, amikor egyre inkább a jelenben vagyok. Már nem terhel a múlt, nincsenek bennem feldolgozatlan fájdalmak és hibáztatások a gyerekkoromból vagy a közelmúltból. Az énem az átélt élményekből formálódik, és nem az átélt élményeim szűrőjén át fogom fel a pillanatnyi történéseket. Képes vagyok megélni a pillanatot a maga realitásában.

Megoldhatatlannak tűnő probléma előtt állsz, és fogalmad sincs, hogy merre tovább. Keress egy szakembert, aki beszélget veled? Hogyan oldódnak meg ettől a problémák?

Mi változik attól, hogy egy vadidegen embernek elmeséled a legnagyobb bánatodat, fájdalmadat? Hogyan tud segíteni neked egy pszichológus, terapeuta vagy mentálhigiénés szakember? Sokak számára valóban kérdés, hogy mitől működnek mégis a segítő beszélgetések, hogyan érhetik el vele, hogy gyakran komoly fizikai tüneteik csökkenjenek, esetleg eltűnjenek. A laikus számára ez varázslatnak tűnhet, a segítő pedig olyan tekintélyszemélynek, aki képes a számára megoldhatatlan helyzetet egy pálcasuhintásra megszüntetni.

A varázslat nem a segítő személyében rejlik, hanem a kettőtök között kialakult kapcsolatban. A gyógyítás, a változás alapvető feltétele az, hogy a segítő feltétel nélkül elfogadjon téged. Rendszerint a kliensek ekkor élik át először azt, hogy ők úgy ahogy vannak szerethetők és értékesek. Már ez az élmény komoly gyógyító erő, hozzásegíti a klienst ahhoz, hogy elfogadóbb legyen önmagával szemben. A kettejük között kialakuló intimitás, bensőséges viszony hozzásegíti a klienst ahhoz, hogy megtapasztalja valódi önmagát. Ugyanis az elfogadó légkörben leveheti a maszkjait, és kiderítheti, hogy ki is ő valójában. Szembenézhet eddig takargatott, negatívnak tartott tulajdonságaival, megbarátkozhat az árnyékával, sőt túl is léphet rajta. Ha azt tapasztalja, hogy az, amit eddig gyűlölt magában, elfogadható, akkor többé nem kell mások előtt sem alakoskodnia, teljes egészében lehet önmaga, vállalhatja, kifejezheti az érzéseit, spontán, őszinte és valódi lehet a kapcsolataiban.

A segítő nem követ semmiféle stratégiát, teljes egészében rád hagyatkozik, annál a szálnál kezditek kibogozni a gubancot, amelyiket te fontosnak tartod. Minden egyes találkozás út az ismeretlenbe. A segítő nem értékel, nem kritizál, de nem is dicsér, csak visszatükrözi azt, amit te mondasz. Ez nem azt jelenti, hogy papagáj módjára megismétli az általad mondottakat, hanem az általad kifejezett érzéseket, gondolatokat maga is feldolgozza, strukturálja, és visszajelzi neked. Vagyis „helyetted” dolgozik, és hozzásegít téged ahhoz, hogy a benned kavargó indulatokat, gondolatokat rendszerezd, esetleg pontosítsd. Ily módon benned is rendszereződik, átértékelődik, kitisztul a kép.

Sokan várják a segítőtől, hogy megmondja nekik, hogy mit csináljanak. Ha a segítő így tenne, alárendelt helyzetbe sodorna téged, gyermeki szerepbe kerülnél. Bizony gyakran frusztráló ez a helyzet, mert te szeretnéd, ha végre valaki megmondaná neked, hogyan lehetne kijönni ebből a helyzetből, de nem kapsz direkt választ. A segítő ilyenkor nem hagyja, hogy alárendelődjél, a felnőttségedet, a saját életedért való felelősségvállalásodat erősíti. Ráadásul a segítő megoldása csak egy a számtalan megoldási lehetőség közül, és egyáltalán nem biztos, hogy te azzal azonosulni tudnál. A segítő abban támogat, hogy te megtaláld a sajátodat.

1. Segíthet egyáltalán a beszélgetés? Már sokszor megbeszéltem ezeket a dolgokat a barátaimmal, mégsem jutottam előbbre.

Amikor a barátaidnak panaszkodsz, azok megértenek, egyetértenek veled, sőt gyakran hozzáteszik a saját látásmódjukat, tapasztalataikat, tanácsaikat. Aztán amikor újra egyedül maradsz, ismét előtörnek a saját kételyeid. Hasznos lehet a barátokkal megbeszélni a problémákat, ha csak úgy jól kibeszélni szeretnéd magadat. A megoldáshoz azonban ritkán jutsz közelebb, hiszen ők elfogultak az irányodba, hajlamosak együtt szidni veled a másikat. A tanácsaikban a saját előítéleteik is benne vannak. A segítő beszélgetés során olyan értő, empatikus figyelmet kapsz, ami már önmagában is gyógyító hatású. A segítő igyekszik rád hangolódni, ám nem akar téged semerre se terelgetni, befolyásolni. Gyakran előfordul, hogy például a barátaidnak sem mersz elmondani rád nézve kellemetlen dolgokat, mert félsz attól, hogy elveszíted a szeretetüket. A segítővel szemben is felmerülhet benne ez a gondolat, de ha a segítő jól végzi a dolgát, akkor átélheted azt, hogy feltétel nélkül elfogad, akkor is, ha általad szégyenletesnek vélt dolgokat társz fel magadról.

1. Mit csinál a segítő, ha nem fejti ki, hogy mit kellene tennem? Csak figyel és hallgat?

Nem, ne aggódj, szó sincs a filmekben látott Woody Allan-szerű segítőről, aki némán bólogat minden mondatodra. Rendszerint párbeszéd folyik, és a segítő megkísérli, hogy mindazt, ami téged foglalkoztat érthetővé, világossá tegye számodra azáltal, hogy visszatükrözi az általad elmondottakat. Főként a benned rejlő érzésekre és szükségletekre irányítja a figyelmet, ahelyett, hogy a külső eseményeket boncolgatná.

1. Ha semmilyen irányba nem akar terelgetni, akkor hogyan fogunk előre haladni? Van valamilyen célja ennek az egésznek?

A cél, hogy segítsünk neked tisztába jönni önmagaddal, az érzéseiddel. A megértés légkörében kevesebb szorongás mellett dolgozhatsz a számodra kellemetlen helyzeten, könnyebben dolgozod fel a problémát, találsz megoldást. Egy jól sikerült beszélgetéssorozat eredményeként pontosabb lesz az önmagadról alkotott képed, elfogadóbb leszel majd önmagad és mások iránt is. A beszélgetések csökkentik a szorongásokat, az ebből eredő alvászavarokat, fizikai betegségek tüneteit is enyhítik. A változást rendszerint a kliens környezete is érzékeli, és nem ritka, hogy ők is elkezdenek változni. Mivel te megváltoztál, nem tudnak hozzád az eddig megszokott módon viszonyulni.

Azt gondolom, hogy segítő beszélgetésben kliensként részt venni rendkívül izgalmas dolog. Minden alkalom új lehetőség arra, hogy olyan dolgokat, tulajdonságokat, vágyakat fedezz fel magadban, amire eddig nem is gondoltál.

Gyakran kérdezik tőlem, hová lehet eljutni egy segítő kapcsolat során? A válasz sokesélyes. Attól függ, hogy találsz-e olyan segítőt, akivel képes vagy együtt dolgozni teljes őszinteségben és elfogadásban. Vagyis képes vagy-e megbízni benne, elhiszed-e, hogy elfogad téged. Ez persze függ a segítőtől is: képes-e megteremteni ezt a fajta elfogadó, meleg légkört. Ha ez az összhang megteremtődött, akkor kezdődhet az utazás.

A cél az első pillanatban rendszerint valamilyen kellemetlen tulajdonság vagy helyzet esetleg tünet eltüntetése. Gyakran kiderül már az első beszélgetések valamelyikén, hogy a zavaró dolog mögött valami sokkal mélyebb dolog áll. Akkor azon kezdünk el dolgozni. Hogy mennyi idő, amíg elérjük a kitűzött célt, azt ritkán lehet előre megjósolni. 8-10 alkalom mindenképpen kell. Gyakran sokkal több. Rendszerint elindulunk egy problémán, és aztán újabbak és újabbak bukkannak fel. Akkor lehet abbahagyni, amikor a kliens úgy érzi, hogy valamelyest nyugvópontra jutott.

Sokan várják azt, hogy majd egy ilyen folyamat végén megoldódik az összes problémájuk, megtalálják a tökéletes társat, munkahelyet, és soha többé nem lesz gondjuk. Ez egy statikus végcél lenne. Ez nem érhető el. A tökéletes boldogság és nyugalom majd a nirvánában, mennyországban, kinek-kinek gusztusa szerint. Ami elérhető, az egy folyamatos változás, ahol az ember már nem fél a változástól. Valami olyasfajta állapot, amikor azonnal, az itt és mostban hozzáférsz az érzéseidhez, amikor képes vagy hallgatni a tested és a belső hangod jelzéseire. Amikor megéled az érzéseidet úgy, ahogy jönnek, azok teljes intenzitásában. Sokan attól félnek, hogy ez a teljes antiszociáltsághoz vezet. Mi lesz akkor, ha megélem a haragomat a maga teljes pusztító mivoltában? Valójában soha nem ez a végeredmény. Ha rájössz, hogy azonosulhatsz a dühöddel, az ilyen elfogadott és átlátható düh már nem romboló erő. Arra is rájössz, hogy ha néha-néha sajnálod magad, az nem feltétlenül rossz, és nem fogsz végképp beleragadni ennek a mocsarába. Az a jó az érzések teljes intenzitású megélésében, hogy ezek teljes harmóniába simulnak be. Ha képes vagyok megélni a pusztító haragomat, akkor képes leszek ugyanilyen szabad utat engedni a szeretetemnek, rajongásomnak, a kíváncsiságomnak, empátiámnak. Ha lekerül a kupak a palackról, válogatás nélkül jönnek az érzelmek. És ez nagyon jó! Először rendkívül félelmetes, de ez adja az élet igazi ízét! Enélkül minden sótlan, unalmas és szürke.

Ezekben az érzésekben hallatlan erő lakozik.

Még mindig az foglalkoztat, milyen az a személyiség, akivé valaki egy segítő beszélgetés során válhat.

Például olyan, aki megengedi magának a folyamatos változást. Barátságosan nyitottá válik a benne lejátszódó folyamatokra, megtanul érzékenyen figyelni önmagára. Egyre inkább képes elfogadni önmagát olyannak, amilyen, és ennek következtében másokat is képes egyre jobban elfogadni, képes figyelni rájuk, képes megérteni őket. Egyre inkább megbízik a benne lezajló folyamatokban.

Azt is fontosnak tartom, hogy senkinek ne legyenek hamis illúziói azzal kapcsolatban, hogy ez egy szirupos boldogságtól csöpögő állapot problémák nélkül. Ez nem az az állapot, amikor teljesültek a vágyaid, megvalósítottad önmagadat. Nem egy statikus állapot, hanem inkább egy folyamat, egy örök változás. Nem igaz, hogy ebben az állapotban eltűnnek a feszültségek. Ez nem a célbaérkezés, hanem az úton levés boldogsága.

Valami olyan állapot, amikor egyre inkább a jelenben vagyok. Már nem terhel a múlt, nincsenek bennem feldolgozatlan fájdalmak és hibáztatások a gyerekkoromból vagy a közelmúltból. Valami olyasmi ez, hogy az énem az átélt élményekből formálódik, és nem az átélt élményeim szűrőjén át fogom fel a pillanatnyi történéseket. Ha például beszól valaki, akkor lehet, hogy abban a pillanatban fáj, esetleg dühös leszek. Átélem, kifejezem, és kész. Ha az átélt élményeim szűrőjén át nézem, és mondjuk az egész középiskolát azzal töltöttem, hogy gúnyoltak, akkor most azt élem meg, hogy ezek a szemetek engem mindig/folyton/örökké bántanak, mert én egy szerencsétlen lúzer vagyok. Elvonulok saját önsajnálatom mocsarába, és levonom a következtetést, hogy minden ember egy nagy szemét, nem érdemes senkivel kapcsolatba lépni. Lényeges a különbség a két eset között. A második esetben az új élményt (a bántást) megpróbálom egy korábban már kialakított előítélet-sémába beszuszakolni. Például tettek rám egy bántó megjegyzést, akkor ezt nem így élem meg, hanem a „mindenki szemét” sémába tuszkoltam bele. Valahogy úgy képzelem, hogy a „jó élet” olyan, hogy a lehető legkevesebb előítélet maradt meg bennem, és képes vagyok megélni a pillanatot a maga realitásában.

Azt is gondolom, hogy aki minden rendelkezésre álló tényezőt torzítatlanul vesz figyelembe, mert már nem homályosítják el a látását az előítéletek, az tökéletesen megbízhat önmagában. Egészen konkrétan a saját teste jelzéseiben. Ha például úgy érzi valaki, hogy ki kell fejeznie a dühét, akkor azt ki is fejezi, de a megfelelő formában, mert az érzelmi kötődés benne is erős.

Azt tapasztalom, hogy ami segít, az a feltétel nélküli elfogadás. Függetlenül attól, hogy a kliens milyen állapotban van, hogyan viselkedik, éppen milyen érzéseit fejezi ki. Azt tapasztaltam, hogy ha az érzéseimre maximálisan értő, elfogadó figyelemmel figyeltek, tovább tudtam lépni. Múltkoriban egy csoportos folyamatban láttam erre példát:valaki nagyon komoly dühöt érzett és fejezett ki. A csoport válasza nem az elutasítás, hanem a nagyon mély elfogadás volt. Perceken belül kiderült, hogy a düh mögött valójában komoly félelem rejlik, és máris ott voltunk a probléma gyökerénél. Ha elkezdtünk volna moralizálni vagy épp játszma-elméletet fejtegetni, akkor az illető nem jut el a lényeghez.

Sokszor tapasztalom azt, hogy képzett segítők a rengeteg tapasztalatuk miatt általánosítanak, és konzerv megoldásokat kínálnak. Kliensként azt tapasztaltam, hogy ez nem visz előre, sőt inkább eltávolított önmagamtól és a segítőtől.

Azt is tapasztaltam, hogy ha a kliens számára megadják ezt az elfogadó, empatikus figyelmet, akkor képes olyan mélységeket feltárni magából, amire korábban soha nem gondolt. Képes olyan érzésekkel szembenézni, amitől korábban rettegett. Ha a segítő empatikusan kísér, és nem ítél az elméleteken keresztül, akkor a kliens képes olyan élményekkel találkozni, amit korábban minden erejével takargatott a saját tudata elől is. Viszont amint megéli ezeket a különböző erejű és sokféle érzéseket, ráébred, hogy önmagát fedezi fel, és azonos ezekkel az érzésekkel. Ráeszmél, hogy a viselkedése pozitív irányba változik, és ez a megváltozott viselkedés afelé tendál, amilyen mindig is szeretett volna lenni.

            Klienssel dolgozni mindig hallatlanul érdekes és veszélyes kaland is egyben, mert soha nem tudhatja a segítő, mi fog történni aznap. Segítőként a kapcsolatba soha nem megfigyelőként lépek, sőt nem is úgy, mint egy orvos, aki diagnosztizál, felrakja a címkét, és felírja a receptet. Személyként vagyok jelen teljes valómmal, vállalva ennek minden kockázatát. Ha a kapcsolat mélyül, abból én is hallatlanul sokat kapok, tanulok belőle, magam is gyógyulok a kapcsolat által. Ha viszont nem sikerül a kapcsolódás, az nekem is fájdalmas.

Ha teljes figyelemmel, ítéletmentesen vagyok együtt a klienssel, akkor gyakran merül fel bennem, hogy egy olyan sodró erejű folyamat része vagyok, amire nincs ráhatásom. Leginkább egy bábához hasonlítanám ezt a szerepet. A személyiség születése véresen fájdalmas folyamat, éppoly sodró erejű, mint egy valódi szülés. Bábaként csak ott vagyok és asszisztálok, segítek, fájdalmat csillapítok, kapaszkodó vagyok. De nem én szülök, és nem tudom, hogy mi lesz a végeredmény. (A szülés hasonlat abban sántít, hogy a szülés lezajlik a bába nélkül is. Személyiségfejlődést viszont nehezen tudok elképzelni biztonságos érzelmi kapcsolat nélkül.)

1. Vállalja a felelősséget

Vállalja a felelősséget a gondolataiért, érzéseiért és a tetteiért. Tisztában van azzal, hogy ahogy él, azt maga teremtette magának. Nem másokat vádol, nem panaszkodik folyton, hanem nekilát, és olyanná – vagy közel olyanná – formálj az életét, hogy az neki megfelelő legyen. A konfliktusait mindig azzal tisztázza, akivel keletkeztek, nem mószerolja a másikat a háta mögött. Az ilyen mindig eljut az érintett fülébe.

2. Tartja a szavát, megbízható

A szavaira lehet építeni. A környezete biztos lehet benne, hogy amit érez, gondol, azt képviseli, ki is mondja. Nem mond mást, mint amit valójában érez vagy gondol. Indulatában, dühében nem mond olyat, amit később megbán, és képtelen tartani. Megbízható, átlátható, az érzéseivel, gondolataival összhangban cselekszik.

3. Figyel saját magára

Itt nem elsősorban a külső szépségre vagy egészségmegőrzésre gondolok, bár ez sem elhanyagolható. Inkább arra, hogy tisztában van azzal, hogy az adott pillanatban mit érez. Tudatosan éli az életét, nem sodorják az események, mert amikor „nem szeretem” dolog történik vele, akkor meg tudja fogalmazni, hogy éppen mit érez. Ha bántás éri, akkor abban a percben tudja, hogy „hoppá! Ez most fájt!” És ennek a megfelelő formában hangot is tud adni. Nem hazudja, nem mismásolja el a problémát, nem tesz úgy, mintha nem történt volna semmi. De ugyanígy képes megélni az örömet, a boldogságot. Nem fél kimondani, hogy jól érzi magát.

4.  Képes figyelni a másikra

Mivel elismeri saját érzéseinek és szükségleteinek létjogosultságát, képes elfogadni másokét is, még akkor is, ha azok szöges ellentétben állnak a sajátjáéval. Elfogadja a másik dühének létjogosultságát, de nem tűri, hogy azt válogatás nélkül zúdítsák rá. Azt hiszem, ez komoly rutint, gyakorlást kíván.

5. Tud és mer kérni

Sokan nem szeretnek kérni, mert félnek a visszautasítástól, attól, hogy viszonozni kell a szívességet. A kérés nem lehet követelőzés de könyörgés sem. Kérni a megfelelő pillanatban, kedves hangnemben, a kérés okát megadva érdemes. Ha elé tesszük, hogy milyen érzés és szükséglet indokolj a kérésünket, a másiknak könnyebb azt elfogadni és teljesíteni. Ha megmutatom az emberi arcomat, a félelmeimet, fájdalmaimat, szükségleteimet, akkor nehezebb elutasítani a kérést. Pl: Amikor így beszélsz, akkor félek tőled, és szeretném magam biztonságban érezni. Kérlek, beszélj halkabban. Ha valaki ezt a kérést ilyen körítés után elutasítja, akkor ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy nagy ívben tesz az érzéseimre és szükségleteimre. Ebből viszont nekem kell levonni a következtetéseket. Nagyon fontos, hogy a kérés mindig pontos  és megcselekedhető legyen. A „Csak azt szeretném, hogy hagyjál békén!” nem pontos, nem tudom, azt hogyan kell csinálni. Viszont ha azt kérem, hogy „Most hagyjál magamra egy órára!” már konkrét, és meg lehet tenni.

A kérdésre a rövid válasz: igen, mert másként nem tud segíteni. A hosszabb válasz pedig, hogy igen, de nem úgy kell szeretnie, ahogy általában a hétköznapi életben beszélünk a szeretetről. Nem pátyolgatni, babusgatni, nem gondoskodni kell róla, nem megoldani helyette a problémát.

            Nincs segítő kapcsolat elfogadó megértés nélkül. A kliens csak ebben a légkörben tud változni. Ha a segítő elfogadja a kliens számára eddig elfogadhatatlan érzéseit, tulajdonságait, akkor szinte észrevétlenül indul meg a változás. Valódi változás csak egy kapcsolatban átélt elfogadásból származhat. Ha segítőként el tudom fogadni a másikat, ha megkedvelem őt, akkor olyan kapcsolatot hozunk létre, amely mindkettőnk számára a változás lehetőségét adja. (A segítő számára is komoly hozadéka van a dolognak! Ha elfogadom az ő érzéseit, indulatait, ez segít elfogadni a saját hasonló jellegű érzéseimet is, tehát én is esélyt kapok a változásra. Számomra a segítő beszélgetés folytatása a szeretet tanulásának folyamata, melynek során magam is komolyan változok.)

            A kliensre figyelés, az elfogadás és a szeretet számomra legfontosabb összetevője, hogy segítőként szabadságot adok neki a beszélgetés folyamán. Nem irányítom a beszélgetést, csak tükrözöm az általa mondottakat. Hagyom, hogy a belső mélységeit maga tárja fel. Nem értelmezem a helyzetét, nem adok tanácsot, csak engedem, hogy a jelenlétemben a tükrözés segítségével az énjének, viselkedésének mélyebb rétegeit ismerje fel. A szabadság fontos aspektusa, hogy segítőként nem támasztok vele szemben elvárásokat. A beszélgetést ő irányítja, arra mozdul, amerre akar, nem türelmetlenkedek, nem sürgetem, hogy haladjon már arra, amerre szerintem a megoldás van. Azt tapasztalom, hogy számos kliensnek, segítettnek eleinte rendkívül frusztráló, hogy nem kap tanácsot. Megpróbálják kitalálni, hogy szerintem hogyan kellene viselkedniük, vajon én mit tartok jó megoldásnak. Ha belemennék ebbe a játékba, akkor a segítettet alárendelt, gyermeki szerepbe süllyeszteném. Én lennék a felnőtt, aki megmondja a tutit, ő pedig a gyerek, akit gyámolítanak, pátyolnak, és semmiféle felelősséggel nem tartozik az életéért. A helyzet nem lenne gyümölcsöző egyikünk számára se. Ez nem szolgálná az ő növekedését, felnőtté válásának folyamatát.

Az első és legfontosabb az a bizonyos belső hang. Arra figyelj! Milyen érzésed támad, amikor belépsz hozzá? A bizonytalanság teljesen normális, bárkihez is fordulsz. De vajon biztonságban érzed magad mellette? Elfogadó az a légkör, ahogy a beszélgetést vezeti? Válaszol a kérdéseidre, kételyeidre? Figyel rád? (Egyszer újságíróként interjúra mentem egy pszichológushoz, aki már elkezdte kitölteni az aktámat, mire beléptem. Arra se emlékezett, hogy nem kliensként jelentkeztem be hozzá…)

Az első alkalommal lehetőséged van arra, hogy elmond, miért kerested fel a szakembert, ő pedig elmondja, hogyan, milyen feltételekkel tudtok együtt dolgozni. Rendszerint lehetőséget ad arra, hogy két-három alkalom alatt eldönthesd, hogy akarsz-e vele dolgozni, illetve ilyenkor a segítőnek is lehetősége van még visszalépni. Utána nincs kecmec, jön az elköteleződés a közös munka mellett, ami a legritkább esetben zajlik súrlódásmentesen. Az első alkalmak valamelyikén a segítő elmondja, milyen keretek között fogtok dolgozni. Például titoktartást ígér, elmondja, milyen módon, meddig lehet lemondani egy órát. Ez azért fontos, mert időnként bizony nehéz elvonszolnia magát az embernek a segítőhöz, különösen akkor, ha már nagyon benne van egy problémában, és az fájdalmas a kliensnek. Ilyenkor nagy a kísértés arra, hogy lemond az órát. A keretek első hallásra gyakran félelmetesnek, szigorúnak tűnnek, de ezek adnak biztonságot a munkához. A te védelmedet is szolgálják.

Ha már felmértük, hogy egyedül nem boldogulunk a problémánkkal, akkor jön a következő kérdés: ki tud nekem segíteni? Nos, a neten és amúgy szerte a világban rengeteg önjelölt segítő kínálgatja a szolgáltatásait. A kineziológustól, az asztrológusig, a jósokig, papokig, lelkigondozókig számtalan lehetőséged van arra, hogy válassz magadnak valakit, aki majd megmondja, mit tegyél az életeddel. A „segítők” többségének nagyon határozott és konkrét elképzelése van arról, hogyan kellene helyesen élni. Ha hajlandó vagy elég pénzt fizetni, szívesen el is árulják neked. Majd számon kérik, hogy megtetted-e, amit tanácsoltak. Ha nem, akkor bizony szomorkodhatsz, mert számolnod kell a haragjuk, számonkérő kérdéseikkel. „De miért nem tetted?” És ha őszinte vagy magadhoz, akkor neked is pontosan erre van szükséged: valaki mondja meg végre, hogyan kellene élnem. Hogyan leszek végre boldog? Valaki mondja már meg!!! És ezért akármennyi pénzt hajlandó lennél fizetni. Nos ezt a hajlandóságot lovagolják meg az önjelölt segítők. Hozzáteszem, hogy a legnagyobb jóindulattal és a legnagyobb jószándékkal. Mert feltételezem, hogy csakugyan segíteni akarnak. Neked is és maguknak is. Ők ezért pénzt kapnak, kiválóan megélnek mások nyomorúságából, ráadásul megélhetik azt is, hogy ők tudják az egyedül üdvözítő megoldást. Higgyétek el, már ezért az észosztásért megéri nekik! Hogy ők lehetnek az okosak, akik tanácsokkal láthatnak el másokat. A te csillogó szemed a következő jutalmuk, mert te áhítatosan lesed minden szavukat. Ők fent vannak, te pedig lent. Ők megélhetik, hogy tudnak valamit, amit megoszthatnak veled, velem, alacsonyabb rendű lénnyel. És jaj nekünk, ha nem a szavainknak megfelelően cselekszünk. Akkor bizony megérdemeljük a boldogtalanságunkat.

Ha még mindig olvasol, akkor talán már rájöttél, hogy szerintem ez nem jelent segítséget senkinek. Azt, hogy én hogyan lehetek boldog, rajtam kívül senki nem tudhatja. És hogy te hogy lehetsz boldog, azt csakis te tudhatod. Erre joggal mondod azt, hogy neked fogalmad sincs. Nos ehhez kell egy olyasvalakinek az értőn figyelő, elfogadó jelenléte, ahol te gondolkodhatsz ezen. Ehhez kell valaki, aki lemegy veled a saját poklod bugyraiba, és tartja a lámpát, amíg te elvégzed a szükséges munkálatokat. Olyan ember kell ehhez, aki elfogad, aki nem retten meg az iszonyatos indulataidtól, a rossz tulajdonságaidtól, hanem elfogad úgy, ahogy vagy. Az ilyen ember jelenlétében az energiáidat nem a védekezésre, nem az álarcaid fenntartására kell fordítanod, hanem nekiláthatsz annak a munkának, ami a boldogulásodat szolgálja.

Na de hol találsz ilyen embert? Azt gondolom, hogy a szakképzett pszichológusok, terapeuták, mentálhigiénés szakemberek és coachok között akadnak ilyenek. Persze a diploma sem mindig garancia erre. Talán tudod, hogy ahhoz, hogy valaki jó segítő legyen, saját magának is több száz óra saját élményű segítségen kell átmennie. Vagyis több száz órán keresztül neki is segítettnek kell lennie. Csoportban, pszichodrámán, egyéni terápián kell résztvennie. Hivatalosan enélkül senki nem lehet segítő. Olyan szintű önismeretre, önelfogadásra kell szert tennie, ami segíti őt maga és mások elfogadásában.

Na de vissza az eredeti kérdésre: hol találok megfelelő segítőt? Kérdezz körbe az ismerőseid körében. Ha ezt szégyenled, akkor ott van a net. Akár találomra is választhatsz. De akár így, akár úgy választasz, mindenképpen figyelj oda az első alkalommal.

Hogy mire? Jövőre folytatom.

Köszönöm mindenkinek, hogy figyelemmel kísérték a botladozó első lépéseimet blogíróként. Köszönöm mindnyájatoknak a kedves bejegyzéseket, a kérdésket! Boldog, sikeres új évet kívánok nektek! Kívánom, hogy valósítsátok meg az álmaitokat!

Azt gondolom, hogy amikor valaki eljut odáig, hogy ez a kérdés felmerül benne, akkor megérett arra, hogy belépjen egy segítő kapcsolatba. Sokan élnek rossz párkapcsolatban, házasságban, és képesek éveket eltölteni a pokolban. És persze közben néha azt gondolják, hogy jó lenne kilépni, mégsem teszik. Nincs erejük hozzá, félnek az ismeretlentől, mert mi lesz, ha nem találnak valaki mást. Mi lesz, ha még rosszabbat találnak? Rossz lesz elgyászolni a másikat. Egyedül szomorkodni, nézegetni a régi emlékeket, fényképeket. Félnek a változással járó fájdalomtól. Még akkor is, ha a kapcsolatban benne maradni sokkal fájdalmasabb, megalázóbb és pusztítóbb, mint elviselni azt a néhány hónapnyi – amúgy egyre enyhülő – rossz érzést. Persze felmerül bennük ilyenkor, hogy kellene valaki, aki segít. Barátnő, pszichológus, kineziológus, akárki, aki meghallgatja őket, és majd megmondja, mit csináljanak. Elmegy a barátnőhöz, kipanaszkodja magát, kicsit megkönnyebbül, de amikor magára csukja otthon az ajtót, újra rátör a fájdalom és a magány. Nem lett jobb. Az ember lánya vágyik ilyenkor valakire, aki megmondja a tutit, aki segít végigasszisztálni a nehéz heteket, hónapokat. Néha persze felmerül benne, hogy kellene egy pszichológus, de az olyan ciki. Ő különben sem beteg, a pasi a gáz, és majd ha megtalálja az igazit, akkor egy csapásra boldog lesz az élete. Nem kell ehhez segítség, boldogul ő egymaga is. És telnek a hetek, hónapok, és még mindig azzal a bunkó pasival van. Vagy ha ott is hagyja, és talál egy másikat, pár hónapon belül kiderül, hogy az se jobb. Na de majd azt is lecseréli, és akkor jó lesz, és majd ha megtalálja az igazit, akkor kezdődhet az igazi élet. Addig meg majd csak elvegetál még pár hónapot. Csakhogy közben évek és évtizedek teltek el, és ő még mindig nem találta meg az igazit. Vagy ha meg is házasodott, pár év alatt kiderült, hogy az se jó. Konkrétan szörnyű. Azért, mert nem az igazit találta meg. Nem baj, keres tovább, és ha talál egy igazit, akkor majd elválik.

Le lehet élni így is egy életet. Az igazira várás, a tökéletesség reményének illúziójában. Csakhogy közben a vasúti váróban telik az élet. De ez nem az ő felelősége, pusztán csak arról van szó, hogy még nem találta meg az igazit.

Nagyon tudok haragudni az efféle életfelfogásra. Mert ez a felelősség tökéletes áthárítása valamiféle vaksorsra. Mert nem hozta elém az igazit. Mert lehet élni a várakozásban, csak éppen nem érdemes. Sokkal őszintébb és felelősségteljesebb viselkedés, ha megállok, és megkérdezem magamtól: x éves vagyok, nem találtam meg az igazit. Mi lehet a baj velem? Mit rontottam el? Rossz szemüvegen át nézem a világot?

HA valaki idáig eljut, akkor érett arra, hogy belefogjon egy terápiába vagy coachingba. Amikor először felmerül a kérdés, hogy valamit nem jól csinálok az életemben, akkor érdemes segítőt keresni. Lehetőleg olyat, akinek a jelenlétében képes vagyok magamról teljes őszinteséggel gondolkodni.

Igazából már az is nagy dolog, ha valaki eljut odáig, hogy egyedül nem tud kikecmeregni a bajából.

Persze lehet önsegítő könyveket olvasni, és lehet, hogy néhány gondolat hasznos is lehet. De ahogy a szakácskönyvek olvasgatásától nem lakik jól senki, úgy elméleti pszichológiai ismeretektől sem lesz senki boldogabb. A változáshoz, változtatáshoz ELENGEDHETETLEN  a segítővel való őszinte, bizalommal teli empatikus kapcsolat. Enélkül NINCS  változás!

Vannak olyan szerencsés emberek, akik képesek gyorsan és hatékonyan megküzdeni a legmakacsabb problémával is. Benned még nem merült fel, hogyan csinálják? Nos ők vagy így születtek, ilyen szerencsés lelki alkattal, vagy megtanulták. Ez utóbbi a jó hír: vagyis a stresszel való megküzdés tanulható.

1. Tudjuk, hogy könnyebben kezelik a stresszt azok az emberek, akik kontrollálni tudják az adott helyzetet. Vagy legalábbis azt hiszik, hogy képesek erre. Már annak a lehetősége is képes csökkenteni a feszültséget, ha az ember azt hiszi, hogy képes megváltoztatni az események menetét. A megküzdési képesség pedig fejleszthető.
2. Sokszor nem látjuk, vagy nem hisszük el, hogy ha bezárul egy ajtó, akkor számtalan másik közül választhatunk. Ha fal van, és nincs rajta ajtó, akkor át is mászhatunk, be is törhetjük. A lehetőségek száma  a kreativitásunktól és a magabiztosságunktól függ.
3. Vannak olyan szomorú események, gyász, veszteség, ahol nem tudunk mit tenni a fizikai szinten. Ilyenkor a hozzáállásunkon, gondolkodásunkon tudunk változtatni. Egy (több) segítő baráti beszélgetés átformálhatja a gondolkodásunkat.
4. Hit, remény. Viktor Frankl pszichológus, egykori koncentrációs tábori fogoly bőségesen írt erről Mégis mondj igent az életre című könyvében. Hitet tesz amellett, hogy a szellemet nem lehet fogságba vetni, a hit nem ismer szögesdrót akadályokat. Azt tapasztalta, hogy azok a foglyok maradtak életben, akik valamiféle életcélt találtak maguknak, amiért élni akartak. Képesek voltak a sorscsapásokban valami értelmet találni, valamit, amiből tanulni tudtak. Meg akarták érteni a tragédia nekik szóló üzenetét.
5. Jobban viselik a stresszt, akik aktív társasági életet élnek, lelkesednek a munkájukért, a változásokat nem sorscsapásként, hanem kihívásként élik meg. Szívósak és hatékonyak. Szívósság alatt elkötelezettséget, a kontroll képességébe vetett hitet értem. A hatékonyság pedig az önmagunkba vetett hitnek felel meg. A jobban megküzdő személyek alapvetően optimisták, a poharat félig telinek látják. Az optimizmus része a derűs reménykedni tudás, a bizakodás, ami áthatja minden életesemény megítélését.
6. Még egyszer: ez a fajta szemlélet komoly belső munkával kialakítható, és többségünk képes megtanulni.

www.szemelyescoach.hu

Mindenki számára világos ma már, hogy a stressz  megbetegít. De akkor mit tehetünk ellene?

Kétféle módon ugorhatunk neki a problémának. Vannak helyzetek, amelyek nehezek ugyan, ám mégis úgy találjuk, hogy megoldhatók. Ilyenkor szoktuk alkalmazni az ún. problémaközpontú megküzdési módot. Ez egy aktív stratégia, keressük a konstruktív megoldást. Bevetjük az agyunkat, az érzelmeinket, és megoldásra törekszünk.

Lehet, hogy képesek vagyunk azonnal cselekedni. Például elromlik a számítógép, amivel a kenyerünket keressük, akkor lehet, hogy dühösek leszünk, de keresünk egy szerelőt, és megjavíttatjuk a gépet. Vannak problémák, amelyeket kicsit hosszabban kell elemeznünk. Például hogyan érjem el, hogy a gyerekem jobb eredményeket érjen el az iskolában. Itt már osztunk-szorzunk, gondolkodunk.

Más feladatok óriási hegyként tornyosulnak előttünk. Például egy határidős hosszú feladat. Ilyenkor érdemes elővenni a régi mondást: az elefántot is csak falatonként lehet megenni. Belefogunk, részekre bontjuk a feladatot, és kitartóan, részenként megoldjuk. Csak az első ijedelmen kell ilyenkor túllenni.

Vannak helyzetek, amelyek kivárást igényelnek. Például egy agresszív főnöknél elérni valamit. Bizony ki kell várni, amíg olyan hangulatba nem kerül, amikor nyitottá válik a problémánkra. Ez bizony nagy türelmet, és elszántságot igényel.

A fent felsorolt megküzdési módok olyan természetesnek tűnnek, hogy észre sem vesszük, ha gyakoroljuk őket.

Vannak viszont olyan helyzetek, amikor nincs mit tenni, csak el lehet viselni a bekövetkezett katasztrófát. Például egy veszteség, gyász esetén. Ilyenkor az első és legfontosabb lépés az érzelmek megélése, szabad megszellőztetése. Barátnak, barátnőnek elmesélni, elsírni, naplóba leírni, püfölni a párnát, kiugrálni. Arra azonban jó, ha figyelünk, hogy a másikban kárt ne okozzunk. Sokan már itt elakadnak, mert faarccal azt mondják, hogy „Á! Nem számít!” Például az az egykori osztálytársam, aki megbukott év végén, és úgy csinált, mint akit a legkevésbé sem érdekel a dolog. Akkor csodáltam, ma már látom, hogy odabent szenvedett. Ezzel a típusú megküzdéssel azt érjük el, hogy senkinek nem jut eszébe segítséget nyújtani. Tehát még inkább magunkra maradunk a fájdalmunkkal.

Az érzelemközpontú megküzdés másik változata, ha megpróbálunk valamiféle értelmet tulajdonítani a bekövetkezett eseménynek. Ha például nem vesznek fel egy iskolába, akkor mondhatom azt, hogy ez nem az én utam. Majd nyílik egy másik ajtó. (Sokszor tényleg nyílik másik…) Nagy erő meríthető az emberi kapcsolatokból. Ha ezt az egyén igényli, nem akadályozza ellenséges viselkedéssel, ha el tudja fogadni, hogy segítségre szorul.

www.szemelyescoach.hu

Biztos te is érezted már azt, hogy nem bírod tovább, hogy összecsapnak a fejed fölött a hullámok. Hogy még egy mondat, és vagy kinyúlsz vagy leütöd. Okozhatja a stresszt egy nem várt, sértő megjegyzés, jelentős érzelmi vagy egzisztenciális veszteség, az önbecsülésünket sértő megszégyenítés, a lényegen nem sokat változtat: rosszul fog esni, felháborodsz, sírsz, elkeseredsz. Vagy ezek egyvelege különböző sorrendben.

A pszichológusok stresszként írják le a fenti helyzeteket. Ma már mindenre rámondjuk, hogy ez stressz. De mi is tulajdonképpen a stresszor (a stresszt kiváltó tényező)? Mindaz, amit mi magunk annak érzünk, vagy ekképpen reagálunk rá. Minden embert más idegesít fel. Van, akit már az is bosszant, hogy Jó napot kívánok helyett csak egy kurta Jó napottal üdvözlik. Van, akit bosszant a városi tömeg. Nyilván sokakat bánt a sértő megjegyzés. Az ingerküszöbünk igen különböző lehet. A lényeg, hogy szubjektív megítélés kérdése, hogy mi bosszant fel. Ám ha úgy ítélem meg, hogy az adott jelenség megoldása meghaladja az erőmet, akkor mindenképpen stressznek vagyok kitéve. Ilyenkor ahelyett, hogy én uralnám az adott helyzetet, az ural engem. Elveszítem a kontrollt a helyzet felett, és ez csakugyan frusztráló. Zsákutcában érzem magam, úgy érzem, nincs tovább. Tehát a stresszhelyzet veszélyessége attól is függ, hogyan értékeljük a helyzetet, milyen a teherbírásunk, hogyan kezeljük az érzéseinket, félelmeinket, indulatainkat. Tehát a stressz attól függ, milyennek értékeljük mi magunk, hogyan ítéljük meg az eseményeket: mit jelent ez nekem? Veszélyt jelent-e ez számomra? Van-e megoldás?

            A stressz egyik megoldási módja, ha képes vagyok a helyzetet kihívásként kezelni, ha képes vagyok úgy gondolni rá, mint egy megoldásra váró helyzetre. Persze ha krónikus, hosszú ideje tartó erőt próbáló helyzetekről van szó, akkor hosszabb beszélgetésekre, a helyzet átgondolására, átértékelésére van szükség, és ehhez bizony elkél néha a szakember segítsége. De kisebb, például munkahelyi problémákkal magunk is boldogulhatunk. Érdemes úgy szemlélni a dolgot, hogy ez itt nem egy katasztrófa, csak megoldásra váró feladat, amelyet rövidesen megoldunk. Ha tudatosítjuk, hogy a helyzet irányítása a mi kezünkben van, már félig megoldottuk a problémát, feloldottuk a stresszt. Nagyon-nagyon fontosnak érzem ezt a gondolatot: a helyzet irányítása, a megoldás kulcsa a te kezedben van!!! Ha ezt tudod, már kevésbé vagy kitéve a stressz egészségkárosító hatásának, és többé nem a sebeid nyalogatására fecsérled az idődet, hanem a megoldáson gondolkozol.

            Amit még magadért tehetsz, az különféle relaxációs technikák megtanulása. Különösképpen az autogén tréningre gondolok. De erről majd egy következő bejegyzésben. De akár már most is lazíthatsz egy picit. Hidd el, megéri!

www.szemelyescocach.hu

A hétköznapokban a beszédünk tele van ítéletekkel, szemrehányásokkal, melyet a beszélgetőpartnerünk teljes joggal sérelmez. Ez vezet aztán oda, hogy együttérzés helyett csak veszekedésben lesz részünk.

A kommunikációnkban érdemes két módot megkülönböztetni: az egyik, amikor önmagunkról beszélünk, a másik, amikor a társunkra figyelünk. Ez a fókuszváltás biztosítja azt, hogy mindketten, egymástól függetlenül ki tudjuk fejezni, ami bennünk van, és valóban tudjunk egymásra figyelni. Ebben a figyelemben van rá esély, hogy mélyen megértsük egymást, és olyan kapcsolat szülessen, ami túlmutat a hétköznapi felszínes találkozásokon.

Amíg nem bízunk önmagunkban, addig az „Üss vagy fuss!” elve alapján működünk. Ha erősebbnek látjuk az ellenfelet, akkor „fuss!” ösztönünkre hallgatva elsomfordálunk, ha gyengébbnek, akkor a belső „üss!” parancsszóra támadunk. Mindegy, hogy ezt milyen formában tesszük. Bár szelídebbnek tűnik, ha azt mondjuk, hogy „Ejnye, kisfiam, szomorúvá teszel, ha egyest kapsz.”, valójában  ez a mondat nem kevésbé erőszakos, mint ha vöröslő fejjel üvöltjük, hogy „Büdös kölyök, sírba viszel a sok egyessel!”.

Fontos tudatosítani, hogy bár a történések váltják ki belőlünk az érzéseket, de érzéseink valódi oka az, hogy olyan alapvető szükségleteink kielégülnek-e, mint a tisztelet, a megértés, az elfogadás, az autonómia, a bensőséges összekapcsolódás. Ez a szemlélet mentesít attól, hogy egymást vagy önmagunkat hibáztassuk érzelmeinkért, helyette szükségleteinkben, mint erőforrásokban keressük a megoldás útját. Például ahelyett, hogy azt mondanánk: „Csalódást okoztál nekem, mert tegnap nem jöttél”, kifejezhetjük magunkat így is: „Csalódottnak éreztem magam, amiért nem jöttél át, mert szerettem volna együtt lenni veled, és megbeszélni néhány dolgot.”

Az erőszakmentes kommunikáció alapvetően négy elemből áll: megfigyelésből, az érzések, szükségletek kifejezéséből és a kérésből. A közérzetünket befolyásoló jelenségeket érdemes alaposan megfigyelni, és úgy fogalmazni, hogy abba érzéseket ne keverjünk. Ha ebben nem vagyunk tudatosak, akkor az érzéseink ítéletek formájában becsúsznak a mondandónkba. Például ha azt mondom, hogy „Mindig csak én kereslek, te sosem hívsz fel”, ebbe már jó adag szemrehányás keveredett. Ám ha csak a pontos megfigyelésemet rögzítem, nem váltom ki a beszélgetőpartnerem ellenállását. Fogalmazhatok így is: „Az elmúlt hetekben én hívtalak.” Ez vitathatatlan megfigyelés, amit az érzelmeim maradéktalan kifejezése követhet.  Rendszerint nehezen megy az érzéseink kifejezése is, mert nem arra treníroztak minket, hogy befelé figyeljünk, hanem arra, hogy folyamatosan azt találgassuk, vajon mit gondolnak rólunk mások. Gyakori, hogy a tréningek résztvevői az „Úgy érzem” kezdetű mondatokat gondolatok megfogalmazásával folytatják. Például: „Úgy érzem, hogy jelentéktelen embernek tartanak a munkatársaim. Ehelyett fogalmazhatunk így: „Amikor a munkatársaim ezt mondják, elkeseredettnek érzem magam.”

Az erőszakmentes kommunikáció harmadik eleme a szükségletek megfogalmazása. Például elkeseredett családanyaként gyakran adunk hangot annak, hogy mennyit dolgozunk, ahelyett, hogy kifejeznénk, hogy pihenésre, rendre, nyugalomra lenne szükségünk.

Ha hangot adtam annak, hogy a konkrét helyzetben mit érzek és mire lenne szükségem, akkor jöhet a kérés megfogalmazása. Lényeges, hogy a kérés pontos, pozitív, megcselekedhető vagy visszautasítható legyen. Ha a gyerekemtől azt kérem, hogy segítsen többet a házimunkában, abból még nem fogja tudni, hogy heti ötszöri mosogatást kérek tőle vagy a konyha felsöprését. Lehet, hogy beéri azzal, hogy egyszer kiviszi a szemetet, és én ettől ugyanolyan frusztrált maradok. A kérés abban különbözik a követeléstől, hogy visszautasítható, Ha kérdésként fogalmazzuk meg a kéréseinket, akkor a másiknak módja van elfogadni vagy visszautasítani a javaslatunkat. A visszautasítható kéréssel a cselekvés szabadságát tiszteljük, és teret adunk annak, hogy addig kommunikáljunk, amíg meg nem találjuk a mindkét fél számára optimális és megtartható megállapodásokat. Lehet, hogy mindez első hallásra időigényesnek tűnik. Hosszú távon azonban megtérül a befektetett idő, mert az ilyen pontos, egymást tisztelő megállapodásokat szívesebben tartja be mindkét fél.

Rendkívül tanulságos leckét kaptam a témáról pár hete, ami alapos szemléletváltást okozott bennem. Egy tréningen párban dolgoztunk, egyikünk felállt egy székre, és némán, ámde vádlón mutatott a szék előtt térdeplő másikra. A másik pedig azt csinált, amit akart, de a széken álló ujja mindig rá mutatott, bárhová is ment. Rendkívül rosszul éreztem magam a szék előtt, és mindenféle trükköt kipróbáltam, hogy enyhítsem a fenti hatalmasság szigorát. Nem lett könnyebb, semmi nem változott. Aztán cseréltünk. A párom pedig hanyatt vágta magát a székem előtt, kényelembe helyezkedett, és úgy bámult fel rám. Végig a szemembe nézett, szinte sajnálkozva. Két perc után nagyon hülyének kezdtem érezni magam a szék tetején. Itt állok teljes nagyságom tudatában, megfájdult a kezem a vádló mutogatástól, ez meg itt kényelmesen heverészik, nem gondol rólam semmi rosszat, legfeljebb sajnál, és nem veszíti el velem a kapcsolatot, mert figyel, tudja, hogy vagyok, és esze ágában sincs magára venni a vádaskodásomat. Döbbenetes volt!

            Szóval lehet így is együtt lenni a felettünk állóval, még akkor is, ha éppen vádol minket. A párom utána elmondta, miket gondolt: „kényelembe helyeztem magam, mert fontos számomra, hogy jól érezzem magam még akkor is, amikor valaki elégedetlen velem. Tudom, hogy elég jó vagyok. Fontos volt számomra, hogy végig kapcsolatban maradjak veled. Nem akartam eltűnni a szemed elől, látni akartalak, és azt akartam, hogy láss. De tudd azt is, hogy én így is jól vagyok. Fontos volt, hogy megőrizzem a belső szabadságomat. Egy idő után már sajnáltalak, hogy te odafönn izmozol.”

Kell ezt még magyarázni???

www.szemelyescoach.hu

Azt hiszem, hogy a nemet mondás gyakorlásánál fontos (nagyon fontos!) megérteni azt, hogy igen, figyelj oda az érzéseidre, szükségleteidre, de tudjad azt, hogy ezek nem egy mindenható diktátor parancsai. A másiknak joga van visszautasítani a te igényeidet. Ezzel meg kell tanulni együtt élni. Ne gondold, hogy tobzódhatsz abban, hogy, „igen! végre kifejezhetem az érzéseimet, szükségleteimet, amelyeket eddig elnyomtam magamban”. Persze, van lehetőséged arra, hogy megfelelő keretek között ezeket kifejezed. De tudjad azt, hogy a másiknak joga, lehetősége van arra, hogy bár megérti, elfogadja az érzéseidet, mégis megtagadja az utánuk következő kérés teljesítését. És meg kell tanulni ehhez is jópofát vágni, és nem lemenni hisztis ötévesbe, aki ordítva toporzékol, hogy jaj, soha nem az van, amit én akarok! Tudom, tudom nem könnyű ezeket elfogadni.

Az érzések, igények kifejezése nem jelenti azt, hogy a „kifejezem az érzéseimet” cím alatt ítélkezel, véleményt mondasz a másikról. A következő mondat nem az érzés kifejezésről szól: „Azt gondolom, hogy te önző és diktátor vagy, mert mindig az van, amit te akarsz.” Ez a mondat a te ítéletedet fejezte ki a másikról, és nem az érzéseidet. Az érzéskifejezés valahogy így szólhat: „Amikor ezt csinálod, akkor megijedek, és biztonságra lenne szükségem. Arra kérlek, hogy most csináljuk ezt és ezt…” ezzel nem másztál a másik agyára, és mégis kifejezted az érzésedet, a vágyadat, sőt még kértél is. Nagyobb esélyed van arra így, hogy a másik teljesíti a kérésedet, mint ha előtte elmondod, hogy mekkora tuskónak tartod őt.

Sajnos ezeket könnyű így elmondani, nem nehéz megérteni, de ha éles helyzetben kellene alkalmazni, akkor könnyű visszacsúszni az óvodás toporzékolásba. Szóval gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás sok-sok visszacsúszással. De azt hiszem, síelni se két nap alatt tanultál meg…

www.szemelyescoach.hu

Gondolkodásunkban van néhány olyan mechanizmus, ami megakadályozza, hogy hatékonyan, lelkiismeret-furdalás nélkül mondjunk nemet bizonyos helyzetekben. Azokról a gondolatokról beszélek, amelyek megakadályozzák, hogy reálisan, torzítások nélkül lássuk a valóságot. A kognitív pszichológia a valóság torzítása címmel írja le ezeket a jelenségeket. Ezek valójában a logikus gondolkodás zavarai, az ítélőképesség hibái.

„B. meg a fűnyíród, nyuszika!”

Biztos ismeritek a viccet a kismalacról, aki kölcsön akarja kérni a fűnyírót a nyuszitól. Malac nyuszihoz menet arról elmélkedik, hogy nyuszi nem fogja kölcsönadni a fűnyírót. Addig hergeli magát útközben, hogy a szomszédba érve csak ennyit mond: „B. meg a fűnyíród, nyuszi!” Szerinted megkapta? A pszichológia a malacka-jelenséget negatív predikációnak hívja, amikor ok nélkül biztosak vagyunk abban, hogy a negatív reakció bekövetkezik. Persze, ha valakinek van jövőbe látó varázsgömbje, mindenképpen szóljon, én is szeretnék ilyet… sőt, az MLM értékesítésébe is beszállok. J

 Teve effektus:

Lánykori nevén generalizáció, vagyis általánosítás. Ismeritek a történetet a tevéről, aki a sivatagban igen fázott éjszaka, és megkérte a gazdáját, hadd tegye be csak az első két lábát a sátorba. A gazda megengedte. Másnap a teve már a fejét és a nyakát is szerette volna betenni. Nem folytatom, egy hét múlva ő aludt a sátorban. Igen, vannak ilyen emberek, de erős túlzás azt állítani, hogy mindenki ilyen. Ha egyszer is találkoztál olyannal, akinek a kisujjadat nyújtottad, és az egész karodat kérte, könnyen eshetsz a generalizáció csapdájába, és jó eséllyel feltételezed, hogy ha legközelebb egy kis dologra igent mondasz, még nagyobbakat kérnek tőled. Igen, előfordul, de távolról sem igaz, hogy mindenki így fog viselkedni!

Én már csak ilyen szerencsétlen vagyok!

Például találkozol egy agilis eladóval, és minden előzetes elhatározásod dacára megveszel egy hordhatatlan nadrágot. Hazamész, felpróbálod, és otthon azon keseregsz, hogy ez is csak veled történhet meg, mert te mindig ilyen béna vagy, soha nem tudsz nemet mondani. A jelenséget a pszichológia perszonalizációnak nevezi: eltúlzod a közted és a kedvezőtlen helyzet közti kapcsolatot. Vagyis azt gondolod, hogy a helyzet a te tehetetlenségedről szól.

 Felnagyítás és lekicsinylés:

Például levágatod a hajadat, hagyod magad rábeszélni valami új frizurára. Mindenki dicséri, te pedig bosszankodsz, mert neked nem tetszik. Vagyis nem hiszel a külső jelzéseknek, és tovább bosszankodsz, amiért hagytad magad rábeszélni. Megint nem tudtál nemet mondani…

 Önkényes szelekció:

Vagyis egyetlen apróságra koncentrálsz, és semmi mással nem törődsz. Például a főnököd alapvetően jó véleménnyel van rólad, folyton dicséri a munkádat, és most megkér, hogy maradj benn délután, pedig neked a gyerekért kell menni az óvodába. Te persze nem tudsz nemet mondani, mert attól félsz, hogy a főnök csalódni fog benne, más kapja az év végi jutalmat, mert most az egyszer nemet mondasz. Tehát ellenvetés nélkül vállalod a túlórát, meg sem kísérled, hogy elmond az igényeidet, hogy közösen keressetek egy mindkettőtöknek elfogadható megoldást.

 Katasztrofizmus:

Vagyis a végletekben való gondolkodás. Tudjátok, mint a romantikus lányregényekben. Vagy tisztán jó valaki, vagy tisztán rossz. Átmenet nincs. Például nem mersz nemet mondani a párod kérésére, hogy elkísérd egy focimeccsre, ami valójában halálosan untat téged, mert attól félsz, hogy akkor elhagy. Ennek persze semmi jele, de te ott tombolsz a lelátón, miközben belül dühöngsz, hazafelé pedig elkezded piszkálni a te drágádat, hogy már megint nem öltözött fel rendesen, és miért ezt a pulóvert vette fel.

A lépcsőházi filozófus:

Amikor igent mondasz valamire, de a lépcsőházban jut eszedbe, mi mindent lehetett volna mondani. A pszichológia ezt utólagos negatív rágódásnak nevezi. Ó, ebben a többségünk nagyon profi! Azt is megmondhattam volna a főnökömnek, hogy… és már jönnek is az érvek, amelyek két perccel ezelőtt el voltak zárva agyunk leghátsó rekeszébe. És ezek a rekeszek sajnos időzárasak, és csak a lépcsőházban hozzáférhetőek. (Egyébként nem, de idő és szemléletváltás kérdése, hogy helyben és azonnal hozzáférhetőek legyenek. Vigasztalásként mondom, hogy a dolog tanulható!)

Ha ismerősek a jelenségek, akkor kérlek tudatosítsd magadban, hogy bizony a valóságot kissé torz módon látod. Vannak a fejedben olyan helyek, ahol zökken egyet a gondolat. Ez nem katasztrófa, de nehezíti az életedet. Legalább elmélázni érdemes a jelenség felett. Például tudatosítani, hogy igen, ez van, elfogadom, és NEM bántom magam azért, hogy persze, megint kiderült, hogy tök béna vagyok!

www.szemelyescoach.hu

A népi bölcsesség szerint az hasonló a hasonlónak örül. De van egy ezzel ellentétes mondat is: az ellentétek vonzzák egymást. Melyik igaz?

A kutatások azt bizonyítják, hogy nagyobb eséllyel szeretünk bele abba az emberbe, akinek hasonló testi adottságai vannak, mint nekünk. Például hasonlóan vonzóak, mint mi. Vagyis kicsi az esélye az olyan történeteknek, mint a Szépség és a szörnyeteg. De hasonlóan ritka a valóságban a Pretty Woman-féle felemelkedés is. Ha létezik is ilyen csodával határos szerelem, az ritkán lesz tartós az igen nagy mentalitásbeli különbségek miatt.

A kutatások tehát azt igazolják, hogy minél hasonlóbbak egymáshoz a szerelmesek, annál boldogabbá teszi őket a párkapcsolat. Akik hasonló kulturális és társadalmi háttérrel rendelkeznek, hasonlóak az elvárásaik is. Ez megkönnyíti köztük a kommunikációt, elkerülhetőbbek a konflitktusok. Nem kell azon vitatkozniuk, hogy kinek mi a feladata. Ezért lehetnek sikeresek az egyes népeknél még ma is szokásos „elrendezett” házasságok. Az azonos vallás és neveltetés eleve kiküszöböl bizonyos konfliktusokat.

Összegezve tehát azokat az embereket szeretjük, azokhoz vonzódunk, akiknek a hozzáállása, érdeklődése és szocializációs képessége a miénkhez hasonló.

De mi van akkor azzal a mondással, hogy az ellentétek vonzzák egymást? Ez nem igaz? De igen, ebben is van részigazság. Például intellektuális férfiak gyakran vonzódnak rendkívül érzelmes nőkhöz. Megadó, magukat szívesen alárendelő nők, náluk sokkal erősebb, domináns férfihoz. A különbség izgalmasabb tud lenni, mint a hasonlóság. Ráadásul, ha olyasvalaki szeret bennünket, akinek nagyon mások a nézetei, akkor megnyugodhatunk, hogy csakugyan önmagunkért szeret minket. Ráadásul bőségesen tanulhatunk egymástól. Az okos kutatók azt mondják, hogy a két nézet összeegyeztethető. A következőre jutottak: olyan partner iránt vonzódunk, aki hasonló hozzánk  a hátterében, érdeklődési körében, intelligenciájában, de van egy fontos személyiségjegye, amely ellentétes a miénkkel. Megállapították, hogy az önmagukat nagymértékben elfogadó emberek magukhoz hasonló partnert választanak, míg az önmagukat kevésbé elfogadók olyanok iránt vonzódnak, akik másmilyenek, mint ők.

Hogy milyen gyakorlati tanács következik mindebből?

Ne a hófehér paripán nyargaló királyfira várjál az Óperenciás tengeren túlról! Boldogan azzal élhetsz, aki külsejében, intelligenciájában érdeklődésében és érzelmi érettségében hasonló hozzád. Ráadásul ezt az ideális személyt ott találod meg a közvetlen környezetedben. Szomszédban, munkahelyen, iskolában, tanfolyamon, táncklubban….

www.szemelyescoach.hu

Ugye neked is megfordult már a fejedben, hogy „Jaj, én olyan ronda vagyok, ezért nem kellek senkinek!” Nem, nem foglak győzködni arról, hogy „de, igen, te is szép vagy a magad módján”. Ezt a tisztet meghagyom a barátaidnak. Szeretnék viszont valami mást adni neked. Tényeket megosztani arról, mit tapasztaltak a kutatók a szépséggel kapcsolatban.

Igazad van, első találkozás esetében igenis számít a külső. Sőt, ha internetes társkeresőkön próbálkozol, akkor hatványozottan élheted meg, hogy ha „karakteres” az arcod, vagy éppen túlsúllyal küzdesz, akkor bizony gyakran kaphatod azt a választ, hogy bocs, de nem téged kereslek.

Szóval a párválasztás első szűrője valóban a külső. De vigasztaljon a tudat, ha valaki hosszabb időt tölt átlagos, kevésbé szép ellenkező nemű társaságában, vonzónak fogja találni. Sajnos hajlamosak vagyunk azt is gondolni, hogy aki szép, annak számtalan pozitív tulajdonsága van. Tény, hogy a vonzó külsejű emberek ügyesebbek a társasági életben, mivel sikeres kapcsolatok sora áll már mögöttük, népszerűbbek a társaságban, könnyebben, hamarabb találnak maguknak társat, jobb állást kapnak. De összességében véve a szép emberek nem jobbak nálunk, földi halandóknál. És nem is boldogabbak. A szépségüknek ára van: például a szépségük egyáltalán nem garancia a boldog párkapcsolatra. Gyakran hallok igazán vonzó, csinos nőket arra panaszkodni, hogy sznobnak, pökhendinek, hűtlennek vélik őket. Hogy a kellemes, ámde nem túl szép férfiak nem merik megszólítani őket. Hogy a párjuk erősen féltékeny rájuk. Ki vannak téve más nők rosszindulatának.

            És ha hiszitek, ha nem, számtalan olyan csinos, jólöltözött, okos nővel találkozom, akik fájó önbizalomhiánnyal küzdenek. Arra panaszkodnak, hogy bennük mindenki csak a szép, meghódítandó nőt látja, a lelkükre, érzéseikre, gondolataikra senki sem kíváncsi.

Hogy mi ebből a konklúzió?

Keress olyan társat, akinek a külseje olyan szinten vonzó, mint a tiéd. Ne a lehető legszebbet akard! Ha meg is kapod, nagy esélyed van rá, hogy örökké féltékeny leszel.

A második fontos tanulság, hogy hozd ki magadból a legjobbat! Mivel az ismerkedés során ez az első szűrő, tégy meg mindent, hogy vonzó, előnyös legyen a külsőd! Öltözz csinosan, sminkelj, legyen jó a frizurád! Ha a külsőd miatt utasítanak el, akkor pedig tudd, hogy nem te vagy a vesztes, hanem az, aki nem vette a fáradságot, hogy a benned rejlő kincseket megismerje!

www.szemelyescoach.hu

A sablonválasz: amikor megtaláljuk az igazit.

Nos nem feltétlenül így van. Ha valaki fizikailag izgatott állapotban van, nagyobb eséllyel lesz szerelemes abba a vonzó ellenkező neműbe, akivel éppen találkozik. A kutatások azt mutatják, hogy a fiziológiai felindultságot az ember hajlamos szerelemként, vágyként azonosítani. Tehát ha egy izgalmas akciófilmet nézünk meg egy másik neművel, akkor a moziból kijövet mindketten zaklatottabbak vagyunk, és nagyobb eséllyel tartjuk vonzónak a másikat. De ugyanezt a hatást érik el a páros táncok is, ahol a vonzódásra még rásegít a zene és a másik fizikai közelsége (ez utóbbi csak akkor lesz vonzó, ha a másik illata is kellemes, és nem hat ránk kifejezetten taszítóan). Tánc közben ráadásul a szoros közelség is segíti azt, hogy ábrándos tekintettel fantáziáljunk a másikról.

            A másik időpont, amikor jó eséllyel lobbanunk lángra, ha elérhetetlen az, akire vágyunk. Az irodalom tele van hősszerelmes történetekkel, amikor a fiatalok a társadalmi különbségek miatt vagy a gonosz szülők szűklátókörűsége miatt nem lehettek egymáséi. Tehát minél nagyobb az akadály, annál erősebb a szerelem. Az akadály mindenfajta vonzalmat növel. Jobban szeretjük azokat az embereket, akikért meg kell küzdeni, és a kutatásokból kiderült az is, hogy szeretjük, ha a partnerünk válogatós, de minket elfogad. Kinek kell az a férfi, aki röptében a legyet is? (De meg kell jegyeznem azt is, hogy a túlzott válogatósságot egyik nem sem díjazta.) Tehát igenis van valami abban a népi bölcsességben, hogy a nőknek ajánlatos egy kicsit kéretni magukat.

            A harmadik jó hír, hogy ha a jó a kedvünk, boldogok és kiegyensúlyozottak vagyunk, akkor nagyobb eséllyel leszünk nyitottak másokra.

            ÉS hogy milyen gyakorlati dolgok következnek mindebből?

-         Használd ki azokat az állapotokat, amikor pozitív vagy negatív értelemben felindult vagy, mert ilyenkor nyitottabb lehetsz a szerelemre. Keresd a fizikailag és érzelmileg felkavaró helyzeteket, mint például a tánc, gyalogtúra, külföldi utazás, izgalmas előadások, spirituális élmények. Persze előtte azért győződj meg arról, hogy népszerűek-e ezek az alkalmak a partiképes ellenkező neműek körében is!

-         A legfontosabb: törekedj a kiegyensúlyozottságra, boldogságra. Ennél erősebb afrodiziákum nincs! Ha kell, nyugodtan vidítsd fel magadat egy jó zenével, mulatságos, lélekemelő filmmel.

-         És ne feledd: a külső akadályok növelik a vonzerődet!

www.szemelyescoach.hu

Jó lenne tudni, nem? Ha hiszed, ha nem, a pszichológusok ezt is kutatták már.

Számos tanulmány igazolja, hogy olyanokba szeretünk bele, akik a közelünkben vannak: szomszédunkba, munkatársunkba, iskolatársunkba. Ez persze nem meglepő. A közelség gyakori találkozást tesz lehetővé. Az viszont meglepő, hogy a gyakori találkozás minden iránt megnöveli a rokonszenvünket. Szimpatikusabbnak találjuk a gyakran látott színészt, a naponta játszott zenét, és a sűrűn látott szomszédot. Persze kísérleteket is végeztek a témával kapcsolatban: arcképeket mutattak a résztvevőknek. Volt olyan, amit csak egyszer mutattak nekik, de volt olyan is, amit tízszer. Biztos kitaláltad már, az volt a szimpatikusabb, amit többször látott az alany. Erősíti a szimpátiát az is, ha az illető hasonlít valakire, akit kedvelünk. A tapasztalat tehát azt bizonyítja, hogy az ismerősség vonzóbb hatás lehet a szerelemben, mint a fizikai adottságok. (Tanulság: ha csúnyának gondolod magad, még ne bújj csadorba, mert minél többször látja valaki az arcodat, annál vonzóbbnak talál majd!) Második tanulság: Az ismerősség nem untat, hanem vonzóvá tesz. Tehát minél többször lebzselsz valakinek a környékén, annál szimpatikusabbak lesztek egymás számára.

Kiegészítő megjegyzés: a közelség és a gyakori találkozás a meglévő érzéseket erősíti fel. Tehát, ha valaki alapból szimpatikus, abból lehet szerelem, de ha valaki első látásra ellenszenves, és össze vagy zárva vele hetekig, hónapokig, abból családon belüli erőszak lesz.

Növeli vagy csökkenti a szerelmet a távolság?

Két klasszikus nézet van ezzel kapcsolatban:

1)      A távolság fellobbantja a szerelmet, vonzóbbá teszi a társ csodálatos vonásait.

2)      Amit a szem nem lát, azt a szív elfelejti. Vagyis ahogy a fizikai közelség erősíti a vonzalmat, a távolság gyengíti. A külön, nagy távolságra lakó házaspárok között gyakoribb a válás, mint az együttlakók esetében.

Hogy melyik igaz? Gondolom neked is megvan a magad története egyikkel is és másikkal is. Okos kutatók azt mondják, hogy akik külön laknak, azért laknak külön, mert a kapcsolatukkal eleve lehetnek problémák. Egyébként megoldanák az együttélést. Párterapeuták szokták javasolni a próba-különélést hónapokra. Vizsgálják meg a felek, hogyan jobb nekik. Ha pokoli volt a kapcsolat, pár hét alatt leépül a másik iránti hiányérzés, és az illető rájön, hogy békésebb, szebb az élete a párja nélkül. Ha tényleg szoros, intim volt a kapcsolat, akkor 2-3 hónap különélés után is megmarad a kötelék.

Tanács annak, aki párt keres:

A szerelmi viszony alapfeltétele, hogy teremts magadnak alkalmat a személyes ismerkedésre. Persze alakulhatnak kapcsolatok interneten is, de ne feledd, hogy a távoli ismeretlent könnyű idealizálni, rávetíteni a saját vágyaidat, és hatalmas pofáraesés lehet az első találkozó. Tehát ha interneten ismerkedsz, és szeretsz álmodozni, ám tegyed, de ismerd ennek a kockázatait!

Ha szerelmet keresel, mozdulj ki otthonról, találkozz minél több emberrel minél gyakrabban. A legjobb, ha keresel olyan elfoglaltságot, amit csakugyan élvezel, és ehhez társaságot, ahol előfordulnak ellenkező neműek is. Figyelem! AZ ismerkedés ne egyetlen találkozóból álljon! A kutatások szerint a pároknak mindössze 11%-a jött össze szerelem első látásra alapon.

A túlzásba vitt alárendelődés miatt egyre inkább úgy fogod érezni, hogy te nem számítasz, téged senki nem ért meg. Egyre rosszabbul fogod magad érezni a bőrödben. Ráadásul a környezeted megszokja, hogy a te véleményeddel nem kell számolni, hogy bármikor keresztülvihetik az akaratukat. Ettől te még nyomorultabbul fogod magad érezni. Ingerült leszel, és számodra is teljesen váratlan helyzetekben fogod kiborítan a bilit. Rendszerint olyanra, akinek fogalma se lesz arról, hogy mi bajod van. Ettől pedig még nyomorultabb leszel… Ezt követi a bűntudat, a mély szomorúság érzése. És az ördögi kör folytatódik különféle testi tünetekben. Allergia, hátfájás, migrén, mind az elfojtott érzelmek következményei.

Néha erőt veszünk magunkon, és megpróbálunk kimenekülni az igen alól. Van egy csomó rossz megoldásunk, ami segít ugyan elkerülni, hogy megtegyük azt, amit nem akarunk, de nem fogunk utána megkönnyebbülni.

1.     A menekülés

Egészen szélsőséges menekülőutakat találnak egyesek. Hallottam olyanról, aki azért költözött másik kerületbe, mert nem tudott nemet mondani a szomszédja azon kérésére, hogy vigyázzon a gyerekeire.

2.     A helyettes

Ennek klasszikus esete, amikor a főnök a titkárnőjével letagadtatja magát. A piszkos munkát másra hagyjuk, és elmenekülünk a felelősségvállalás elől.

3.     A hazudozás

Nos, ebbe bele lehet fulladni. A házastársukat csalók órákig tudnának erről mesélni. Egyik hazugság szüli a másikat, és óriási erőfeszítés kell ahhoz, hogy az ember nem bonyolódjon bele a hazugságok hálójába, következetesen kitartson a mesék mellett. Mindeközben lesni kell a másik reakcióit, hogy mit gondol, elemezni a viselkedését. Egy pillanatra sem lankadhat az ember ébersége. Azt hiszem, ez a legkellemetlenebb elkerülési mód. Ráadásul ez teljességgel tiszteletlenség a másikkal szemben, aki nem fogja megtudni, hányadán is álltok valójában.

4.     A bűnbakkeresés

A pillanatnyi béke kedvéért igent mondtak arra, hogy elmennek a férjükkel egy rendezvényre. A kocsiban már kritizálni kezdték párjuk vezetési stílusát, öltözködését, hanghordozását, az előadást savanyú arccal nézik végig. A másikat büntetik saját hiányosságuk miatt. Az áldozat rendszerint egy közeli hozzátartozó, akit gond nélkül lehet büntetni – már bocsánat a kifejezésért – a saját töketlenségünkért.

5.     Banalizálás

Ó, ez nem is olyan nagy dolog, igazán megtehetem érte. Önmagának sem meri bevallani, hogy valójában semmi kedve sincs az egészhez.

A könnyebb megoldásokkal az a baj, hogy aki ezeket választja, rövidesen hiteltelenné válik. Kiderül, hogy hazudozik, és többé már nem bíznak benne, állandó dühkitörésekkel kell számolni a jelenlétükben, folyton lemondanak találkozókat, nem lehet hinni az ígéreteikben. Egyszóval kellemetlen társasággá válnak. Holott ne feledjük, ők a megkerülő megoldásaikkal éppen azt akarták elérni, hogy kedveljék őket….

www.szemelyescoach.hu

Nagyon nehéz visszautasítani egy kérést. Ha nemet mondunk, akkor kilépünk a kényelmes és közös öntőformából, és eltávoldunk a többiektől. Az igen összehoz, a nem eltávolít. Ha nemet mondunk, önálló egyéniségként különböztetjük meg magunkat, és eltávolodunk az akol juhmelegétől. Mi ebben a rossz?

1. „Nincs jogom!” „Nem illik!”: Meg persze néha lusták is vagyunk, hiszen az elutasítást meg kell indokolni, magyarázkodni kell. Sokkal kényelmes igent mondani, mert így legalább békén hagynak, szeretetre méltónak tartanak. Aztán majd ráérünk fejfájásra hivatkozva lemondani.
2. Nemcsak a vitától félünk, hanem attól is, hogy megbántjuk a másikat. „HA nemet mondok, biztosan magába zuhan.” Könnyekben tör ki. Nehéz elviselni, hogy szántszándékkal fájdalmat okozunk annak, akit szeretünk. Láva a másik szomorúságát, végül mégis igent mondunk. Túl nagy felelősség másoknak fájdalmat okozni, és azután mardoshat a lelkifurdalás.
3. Még rosszabb, ha erőszaktól kell tartanunk, és nem akarjuk kihívni a másik haragját. „HA nemet mondok, rögtön ordítani fog.”A másik támadásnak veszi a nemet, kiássa a csatabárdot, és a végén még agresszornak tartjuk magunkat. Jobb a békesség, különben elindul egy beláthatatlan folyamat, ami végül ellenünk fordul, és tönkremegyünk bele.
4. A kritikától való félelem. „HA nemet mondok, hülyének fog nézni.” Kigúnyolnak, megaláznak.
5. HA nemet mondok, a másik leír majd engem, faképnél hagy, kirúg, és soha többé nem fog szeretni. A félelem, hogy tönkretesszük a kapcsolatot, megbántjuk a másikat, aki rosszat gondol majd rólunk, és végül megbüntet minket, oda vezet, hogy önzőnek, gonosznak tartjuk magunkat már attól is, ha csak nemet gondolunk. A nem kimondására még gondolni sem merészelünk.
6. Aki képtelen nemet mondani, valójában mindenhatónak tartja magát. „Mindent meg tudok tenni, amit csak kérnek tőlem.” Én oldom meg a világ összes gondját. Ha nemet mondunk, le kell mondanunk a mindenhatóság érzésünkről. Sőt a nem azt is jelenti, hogy kihagyunk valamiféle lehetőséget.

Önbizalomhiány

Aki nem mer nemet mondani, alábecsüli azt a képességét, hogy képes lesz megküzdeni a kialakult helyzettel. Biztosra veszi, hogy ha nemet mond, a másik így és így fog viselkedni, és gondolatban már le is játssza a vészforgatókönyvet. Ismeritek a nyuszikás viccet? Nyuszika elindul fűnyírót kérni a szomszédtól, és odafelé azt mondogatja magában: úgyse fogja odaadni, ez a szemét, biztosan nem fogja odaadni. Mire átér a szomszédba, már csak annyit mond: „B. meg a fűnyíródat, szomszéd!” Lehetőséget sem adott a másiknak, hogy spontán módon, természetesen reagálhasson. Nos ilyen vészforgatókönyveket forgatunk le, még mielőtt kimondanánk a nemet. Csak csodálni tudom az ilyen embereket, mert van egy kristálygömbjük, amiből előre ki tudják olvasni, mit fogok lépni akkor, amikor ők azt mondják, hogy…. Esélyem nincs spontánul reagálni, és máris kész a veszekedés, amit ugye az illető elkerülni szándékozott. Remek, ugye?

Aki ilyen vészforgatókönyveket gyárt, az önbecsülése hiányáról tesz tanúbizonyságot. Előre tudja, hogy úgysem fog sikerülni. Megbénítja a még be sem következett kudarc. Az ilyen ember lelke mélyén szörnyűségeket gondol magáról.

Hogy hol van ebből a kiút? Legközelebb elmondom, gondolom, már elfáradtál az olvasásban. J

www.szemelyescoach.hu

„Az udvariasság, gyermekem, azt diktálja, hogy nem önmagunkra, hanem másokra gondoljunk” – írja Balzac. A nevelés ellentmondást nem tűrően sulykolja belénk ezeket az erények. Ne a magad vágyaira, szükségleteire gondolj, hanem felelj meg nekem, a társadalomnak, az egyháznak, az iskolának, a szüleidnek, a férjednek, feleségednek és a gyerekeidnek. Ha mindezt megtetted, akkor esetleg beszélhetünk arról, hogy te mit is akarsz valójában. De arra ki fog emlékezni ennyi év alkalmazkodás után? Az életünkre ránehezedik a kollektív megfelelés súlya, és végül elhisszük, hogy előzékenynek, szolgálatkésznek kell lennünk. És sajnos erre még jól rátenyerel a zsidó-keresztény hagyományrendszer, aminek nagyon pontos képe van arról, hogy milyennek kell lenned. Felelj meg, igazodj, különben nem vagy jó ember. Mi pedig annyira vágyunk arra, hogy szeressenek, elfogadjanak, hogy erőszakkal préseljük be magunkat a társadalom, család öntőformáiba. Majd amikor torz és deformált személyiségünket kiköpik, mert mégsem tudtunk mindenben megfelelni a százféle, gyakran egymásnak ellentmondó elvárásnak, akkor ott állunk összetörve és halálosan csalódottan, hogy mi mindent megtettünk a megfelelésért, és ez így mégse jó.

A teljesség igénye nélkül íme néhány ok, amiért nehezen mondunk nemet:

- udvariasságból

- így elkerülhetjük a konfliktust

- felünk, hogy megbántunk vagy magunkra haragítunk másokat

- félünk, hogy erőszakosnak tartanak bennünket

- félünk a kritikától, a kapcsolat megszakadásától

- bűntudatunk van

- eleget akarunk tenni az elvárásoknak

Na de hol a kiút?

Ott, hogy megtanulunk a vágyainkra és a szükségleteikre figyelni. Ez a lépés még nem követeli meg, hogy ki is mondjuk a nemet. Adjunk magunknak türelmi időt, ami lehet akár három hónap is, és minden egyes esetben, amikor kérnek tőlünk valamit, figyeljünk befelé, és próbáljuk meghatározni, mit érzünk az adott helyzetben. Dühöt, zavarodottságot, kényelmetlenséget, magányt, félelmet? Próbáljunk meg arra is koncentrálni, hogy valójában mire vágyunk, mire lenne szükségünk. Megértésre, elismerésre, elfogadásra, őszinteségre? Csak figyeljünk néhány hétig. Nem könnyű sok év elfojtás után azon töprengeni, hogy mit is érzek, mire is lenne szükségem. Azt hiszem, hogy a nemet mondás megtanulásának ez a legnehezebb, legtovább tartó része. Nem kerülhető meg ez a szakasz, mert enélkül csak hiteltelen technika mindaz, amit asszertivitás tréningeken tanítanak. Azt is gondolom, hogy gyakran segítség nélkül ez a szakasz el sem végezhető, mert annyira sikeresen nyomtuk el évekig az érzéseket, vágyakat, hogy most nagyon mélyre kellene lenyúlni értük, nehezen bukkannak elő.

www.szemelyescoach.hu

Ismerős? Tapasztaltad már, hogy nem mersz hangot adni a vágyaidnak, nem mered érvényesíteni a jogaidat, képtelen vagy kiharcolni azt, amit valójában szeretnél? Tapasztaltad azt is, hogy minden ilyen kényszeredetten kimondott igen után ostobának és gyávának érzed magad? Akkor isten hozott a normális emberek világában! Megnyugtatlak, nem vagy a jelenséggel egyedül, és nem meríted ki az elmekórtan összes tünetét sem. Ritkán okoz katasztrófát, ha valaki nem tud nemet mondani, csak éppen kényelmetlenül fogja magát érezni órákig, napokig. Olyan ez, mint amikor valami kopog az autóban. Nem áll le a motor, de téged valami folyamatosan nyugtalanít.

Rengetegen élnek folyamatos stresszben, mert képtelenek nemet mondani. Ezek az emberek elképzelni sem tudják, hogy megtagadjanak egy szívességet. Képtelenek élvezni az életet, mert állandóan a feladatokon jár az eszük. Ők testesítik meg a nagylelkűség szobrát. Azt vallják, minél többet adnak másoknak, minél inkább kiszolgálják mások igényeit, annál inkább kedvelik majd őket. Gyakorlatilag a végkimerülésig való szolgálattal szeretnék megvásárolni mások jóindulatát. Csakhogy ez így nem megy. Egyrészt, mert ez burkolt, ám komoly manipuláció, és ezt mindenki érzi valahol mélyen, és a sok szolgálat kellemetlenül érinti azt, aki kapja, hiszen óhatatlanul alacsonyabb pozícióba kényszeríti azt, akit kiszolgálnak vele. Másrészt a jóindulat, szeretet nem vásárolható meg. Ám hiába érti ezt meg valaki az eszével, ha a lelke nem hagyja békén. Továbbra se tud nemet mondani, mert az a fránya belső lelkiismeret nem engedi. Különösen a nőket nem hagyja békén az a hang.

Sok nőt a hagyományos értékrend szerint neveltek: a nő szolgálja ki a családját, ne legyenek saját vágyai, ne mondja ki a véleményét, titkolj el az érzéseit, hagyja, hogy mások döntsenek helyette. Kényeztessen mindenkit, kivéve önmagát. Nem nőies átvenni a szót, részt venni a döntésben, eltérő álláspontot kifejezni, sőt esetleg a házasságukat kockáztatják azzal, ha nem értenek egyet a férfivel. Ezért hallgatnak, vágyaikról, gondolataikról még véletlenül sem beszélnek, mert nem merik kockáztatni a kapcsolatot. Az eredmény: depresszió, pánik, szorongás, allergia, gerincfájdalmak, diabetesz, rák. Megéri elfojtani a vágyainkat, és igent mondani akkor is, amikor nemet üvölt bennünk valami???

A jó hír, hogy nem kell ennek feltétlenül így maradni. Az ember élete végéig képes a változásra. Ha szeretnél változtatni ezen a hozzáállásodon, akkor szívesen segítek, mert alaposan, és belülről is ismerem a problémakört. A következő blogbejegyzésekben szeretnék még a témáról írni, illetve a honlapomon is találsz a témába vágó írásokat.

www.szemelyescoach.hu

Addig is szép napot!

Amikor megpillantuk és megszagolunk egy gyönyörű rózsát, akkor élvezzük a pillanatot. Amikor rácsodálkozunk egy pici baba dülöngléő első lépteire, akkor élvezzük a pillanatot.

Az empirikus kutatások azt támasztják alá, hogy akik képesek meglátni a pillanat szépségeit, azok kisebb valószínűséggel élnek át depressziót, stresszt, bűntudaot és szégyent. Azt is állítják az okos kutatók, hogy a pillanat élvezetének képessége megtanulható. Egyrészt kitartó erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy figyelmünket az itt és mostban tartsuk. Másodszor eltökéltség kell ahhoz, hogy élvezni tudjunk olyan dolgokat, amelyeket eleve adottnak vettünk eddig. Például a ropogós zsemlét reggel, vagy a kávé finom illatát.

Az első lépés az, hogy meg kell tanulni megbecsülni és élvezni a a hétköznapi szürke eseményeket. Egy vizsgálatsorozatban arra kértek depressziós embereket, hogy naponta néhány percen át évezzenek valami olyan dolgot, amit máskor csak sietősen elvégeztek. Például étkezést, zuhanyzást, sétát a munkahelyre. A vizsgálati személyeknél a depresszió csökkenését tapasztalták néhány hét után. Tehát fektess figyelmet abba, hogy naponta többször élvezz teljesen hétköznapi dolgokat!

Néha könnyebb egy pozitív élményt másokkal megosztani, és úgy átélni. Idézd fel a barátaiddal együtt töltött pozitív élményeket, beszélgess velük ezekről. Az efféle beszélgetés megerősíti a velük való kapcsolatodat is.

Unalmas értekezletekre javaslom a “hipp-hopp, ott legyek, ahol akarom!” technikát. Keress egy olyan pozitív élményt, amiben szívesen elmerülsz, lazulj el, mondd ki a varázsszót, és nézd a belső mozidat. A legjobb az egészben, hogy ettől kezdve ingyen és bármikor Párizsba, Velencébe vagy a tengerpartra utazhatsz.

Ünnepeld meg a jóhíreket, sikereket! De ne csokival, süteménnyel!!! Néha az is elég, ha megállsz egy percre, és megveregeted a saját válladat!

www.szemelyescoach.hu

Az első,és legfontosabb, amit ezeken az embereken észrevettem, hogy a jelenben élnek. Láttam egyszer egy karikatúrát, amelyben az első képen egy férfi ül az íróasztala mellett, és arról ábrándozik, hogy golfozik. A második képen golfozik, és közben a szexről fantáziál, a harmadikon pedig egy nővel van az ágyban, és a munkájára gondol. Azt hiszem, ez a férfi a tökéletesen boldogtalana ember. A “mindig máshol lenni volna jó” típus megtestesítője. Sose jó ott, ahol éppen vagyok. Ez garantált, 100%-os boldogtalanság.

Hallottál már Csíkszentmihályi Mihály Flow című könyvéről? Olyan embereket vizsgált, akik bele tudtak merülni a jelen pillanatba annyira, hogy teljesen elfeledkeztek közben a külvilágról, önmagukról, és csak arra az adott tevékenységre összpontosítottak. Áramlatélményt akkor tudunk elérni, ha a sikerül egyensúlyt találnunk a készségeink és a kihívások között. Ha komolyabb a feladat, mint amit meg tudunk oldani, akkor szorongani kezdünk, ha viszont túl könnyű a feladat, akkor unatkozunk. Ideális az, ha csak egy picivel nehezebb a feladat, és komolyan oda kell figyelnünk a megoldásra.

Miért jó nekünk az áramlatélmény?

1. Önmagában is élvezetes a tevékenység. Már az jutalomértékű, hogy végezhetjük.

2. Újra meg újra át akarjuk élni.

3. Az áramlat élmény megtapasztalása azt az érzést jelenti, hogy élünk! Élvezzük a tevékenységet, energikusnak, magabiztosnak érezzük magunkat. Megéljük azt, hogy a saját kezünkben van az irányítás.

Hogyan okozzunk magunknak áramlatélményt?

1. Légy nyitott új és a megszokottól eltérő élményekre! Próbálj ki új, de nem túl félelmetes dolgokat!

2. Tanulj új dolgokat! A világ hihetetlenül érdekes. Tudsz például indiai kaját főzni? Tudsz varrni? Megtanulhatod azt, hogyan barátkozz másokkal, hogyan állj ki magadért. Figyelj meg egy kisgyereket, milyen hatalmas és csillogó szemekkel csodálkozik rá a világra. Neki minden ott és akkor érdekes. Ha homokvárat épít, nemigen kívánkozik máshová. Ha járni tanul, akkor belefeledkezik ennek a gyakorlásába.

Mi okozhat áramlatélményt?

Bármi! A zenehallgatás, olvasás, munkavégzés, takarítás, vezetés, egy új hobbi, tánctanulás, futás. Kinek mi. Tapasztald meg, hogy neked mi jelent teljes belefeledkezést, és gyakorold!

ÉS ettől megnő a kisugárzásom?

Igen!!! Mert egyre több olyan időszak lesz az életedben, amikor jókedvű és mosolygós vagy. És lehet, hogy éppen egy ilyen pillanatodban szólít meg valaki az utcán….

Persze azért még van egy-két trükk, amivel tökéletes radioaktív kisugárzást lehet elérni. Erről legközelebb…

www.szemelyescoach.hu

Pedig a rögeszmés aggódás és uralomvágy csak merő illúzió. Attól, hogy ezen rágódik valaki, sajnos nem segíti elő a megoldást. Mi akkor a megoldás? TÁvolságot tartani. Tudom, ez olyan, mintha azt mondanám a fuldoklónak, hogy ne vegyél levegőt. Hogy lehet nem gondolni valamire? Nem azt jelenti a távolságtartás, hogy szakítsd meg vele a kapcsolatot, és mától ne gondoskodj róla. Nem jelent ellenségeskedést sem. Azt jelenti, hogy elengedni. Érzelmileg. A távolságtartás kiindulópontja, hogy megérted, elfogadod, átéled, belédivódik, véreddé válik, hogy nem oldhatsz meg olyan problémákat, amelyek nem a tieid. Ha valaki bajt kavart, engedd, hogy elvigye a balhét. Ha folyamatosan megmented, nem teszel vele jót, mert elveszed tőle annak a lehetőségét, hogy tanuljon az esetből.

A távolságtartás azt is jelenti, hogy a jelenben élünk. Hagyjuk, hogy történjenek velünk a dolgok. Nem mi kényszerítjük ki az eseményeket, és nem aggódunk olyan dolgokon, amelyek a távoli jövőbe várhatók. Amikor rád tör az aggódás, kérdezd meg magadtól, hogy most ebben a pillanatban fáj-e neked valami. HA nincs fizikai fájdalmad, ha abban a pillanatban nem bánt senki, akkor te se bántsd magadat ostoba gondolatokkal. Mivel a rossz közérzetet okozó gondolataidat te kreálod, te is tudod leállítani őket. Élj hát a pillanatban, és élvezd! Ezt csak te tudod megtenni. Ez a Te felelősséged. Ha annyira kontrollálni vágysz dolgokat, akkor kezd magadon, kezd a gondolataidon. Hidd el, ez életre szóló feladat!

Továbbra is várom a kérdéseidet, gondolataidat!

www.szemelyescoach.hu

Kezdjük talán azzal, hogy milyen az egészséges család, amely képes egészséges gyereket nevelni:

- Józan életű, kiegyensúlyozott szülők. A családot nem érinti depresszió, elmebetegség. HA mégis ilyen családban nőtt fel valaki, akkor ezeket a veszteségeket már feldolgozta. (Lehet ezt egyáltalán, teljesen????)

- a családtagok nem érintettek semmiféle szenvedélybetegségben. Nem alkoholisták, drogosok, apu nem munkamániás, anyu nem boltkóros, nem diétázik állandóan, apunak nincsenek dührohamai, amelyek a lakás és a családtagok szétverésével végződnek.

- a szülők érett személyiségek, elégedettek az életükkel, meg tudják oldani a problémáikat.

Nos, akik ilyen családból érkeznek, sanszosak a normális párkapcsolatra. Na de a maradék 98%? Dolgozhatnak az ügyön.

Nézzük akkor, hogy mi a cél:

- Az egészséges kapcsolatban a két fél identitása önálló, és ezzel együtt a kapcsolat mégis szoros. Ez olyan, mint két egymástól bizonyos távolságra álló oszlop. Külön állnak. A felek nem másznak bele egymás határaiba. Nem akarnak felelősséget átvállalni a másiktól, de empatikusan segítik egymást a problémák megoldásában. Ha mással nem, legalább az értő, odaforduló meghallgatással, amely lehetőleg nélkülözze a tanácsadást. (Nő panaszkodik a főnökére, a férfi részéről nem az az empátia, hogy “mondtam már, hogy keress másik munkahelyet!”)

- a valódi elkötelezettség bizalomra épül. Kezdjük az elkötelezettséggel: mindkét fél képes kimondani, hogy egymáshoz tartoznak, együtt képzelik el az életüket. VAnnak közös céljaik, terveik. Van közös értékrendjük. Enélkül nem megy.

 - bizalom nélkül sem megy. Ez nem vakság, nem együgyűség, nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyjuk a félrelépés egyértelmű jeleit. De bízom abban, hogy a másiknak elég jó vagyok, és nem máshol keresik a boldogságát. Ehhez kell egy jó adag természetes önbizalom. De bizalom nélkül rendkívül zaklatottá válik egy kapcsolat. A bizalom érzése egyensúllyal jár, és a párnak ettől lesz kellemes, nyugodt közérzete.

- a jó párkapcsolathoz az is kell, hogy mindkét fél rendelkezzen stabil baráti körrel, támogatókkal. Ha egy embert megfosztunk élete egyetlen, mindennél fontosabb kapcsolatától, összeomlik. Ha viszont több lábon áll, vannak szilárd, jól tartó kapcsolatai, túléli a vihart. (Erre jók az évtizedes barátságok. Az óvodáskori barátnőd harminc éve megvan, de hol vannak az egykor oly fontosnak tartott pasik?)

egészséges kölcsönös kapcsolatban nem sodor el engem a másik viharos érzelme, boldogsága vagy bánata. Ettől még érzékenyek és figyelmesek lehetünk, de nem kell átvenni a másik világfájdalámát. Így sokkal hatékonyabban tudjuk a másikat támogatni.

Hirtelenjében ennyi jutott eszembe. Neked mit jelent egy egészséges kapcsolat?

www.szemelyescoach.hu

Az egyéni terápia helyett – mellett – lehet választani az Anonym Társfüggők csoportját is.

Ha szeretnél tájékozódni a problémáról, néhány könyvet tudok javasolni: Melody Beattie: Ne függj senkitől!

Hemfelt-Minirth-Meier: A szeretet tanulható

Az első lépés, amit már ma elkezdhetsz gyakorolni, hogy a figyelmedet, amit eddig a másikra irányítottál, fordítsd magadra! Emésztgesd azt a gondolatot, hogy a saját életéért, problémáiért mindenki maga felelős. TE nem tudod megoldani az övét!!! Csakis a sajátodat. Keresd az életedben az apró örömöket, és figyelj arra, hogy naponta adj magadnak ilyeneket. Aprókat és olyanokat, amelyek nem hízlalnak és nem mérgeznek!

Kíváncsi vagyok a tapasztalataitokra, gondolataitokra, kérdéseitekre. Azt hiszem, nagyon-nagyon sokakat érint ez a téma.

www.szemelyescoach.hu

Bár nincs két egyforma kodependens, de ha szóba elegyednek egymással, értik, hogy miről beszél a másik. A teljesség igénye nélkül íme néhány jellemző:

1. A kodependens személy rosszul működő családban nőtt fel, és azokat a mintákat ismétli, amelyektől maga is szenvedett, és amelyeket kerülni akart.
2. A kodependens önértékelése igen alacsony. Magát okolja mindenért, megharagszik és védekezni kezd, ha bírálják. Elvárja magától, hogy mindent tökéletesen csináljon, nehezen hoz döntéseket, és folyton bűntudattal küzd.
3. Meg van győződve arról, hogy a boldogsága másoktól függ. A kapcsolataitól vár minden földi jót, aggódik, hogy mások szeretik-e, fél, hogy elhagyják, nem hiszi, hogy képes megállni a saját lábán. Fél, hogy soha többé nem talál szerelemre.
4. Túlzott felelősséget érez másokért. Szorong, szánakozik, bűntudat mardossa, amikor másnak gondja támad, és szinte rögeszmésen szükségét érzi, hogy segítsen a bajba jutottaknak. De bűntudata támad akkor is, amikor el kellene fogadnia mások segítségét, ajándékát, és mindeközben szomorú, mert kihasználtnak érzi magát.
5. A kodepndens párkapcsolatát a függés-függetlenség egyensúlyának veszélyes labilitása teszi pokollá. Mivel gyerekkorában olyan események között élt, amelyek felett nem volt kontrollja, most megszállottan szeretne mindent és mindenkit irányítani. Úgy véli, ő tudja a legjobban, hogyan kellene történnie a dolgoknak, hogyan kellene a másiknak éreznie, gondolkodnia, viselkednie.
6. Gyakran olyan dolgok gyötrik, amin nem tud változtatni, mégis görcsösen próbálkozik vele. Például a párját szeretné megváltoztatni, mert hiszi, hogy ha a másik másként viselkedne, gondolkodna, beköszöntene a boldogság.
7. Életét szélsőségek jellemzik. Személyes kapcsolatai ingadozóak, fellángolások, elhidegülések váltakoznak. Kiegyensúlyozatlan a viszonya a tekintélyfigurákkal szemben is. Hol rettenetesen tart tőlük, hol feltűnő nemtörődömséget mutat irányukba.
8. A kodependens állandó keresésben él. Úgy érzi, hogy valami kimaradt az életéből, mélységes hiányérzetet él meg a saját életével kapcsolatban. Nyughatatlan, elégedetlen, mindig többre, jobbra, szebbre vágyik.
9. A tagadás nagymestere. Származási családját szívből védelmezi, képtelen olyannak látni a dolgokat, ahogyan azok valójában történtek. Gyakran tagadja azokat a traumatikus eseményeket, amelyek vele történtek.

És a kiút? Kemény, nagyon-nagyon kemény önismereti munka pszichológussal és anonym társfüggő csoportban. Az első és legfontosabb lépés, hogy beismerje valaki, hogy társfüggő. Minden más csak ezután kezdődhet. Legközelebb még írok arról, hogy mit tehet magáért az, aki gyanakszik, hogy társfüggő.

A másik áldozattípus a lázadó áldozat, aki nem akar benne maradni ebben a helyzetben, és megpróbál belőle kitörni. Ez úgy sikerülhet, hogy a korábbi üldözőt igyekszik az áldozat szerepbe nyomni, mert a játszmából nem tud kikerülni, de így legalább könnyíthet a helyzetén. Megkezdődik a meccs. Az egyik beszól, a másik visszaszól. Bántóbbnál bántóbb megjegyzések hangzanak el.

Ennek a háromszögnek a harmadik szereptípusa, a megmentő. Ő is úgy érzi, hogy az áldozat nem képes megoldani a helyzetet, ezért ő veszi kézbe a dolgokat, és úgy tűnik, mintha segíteni szeretne. Ez is egy szerep, hiszen ő így biztosítja saját fontosságát, hasznosságát. Ő tudja a tutit, remek tanácsokat ad. Ha hárman játsszák ezt a játszmát, nagyon komoly, intenzív dinamika indulhat be. Például az áldozat és a megmentő összefoghat, hogy az üldözőt lenyomják az áldozat szerepébe.

Sajnos gyakori, hogy a párkapcsolati játszmák esetében a gyerek lép be megmentőként. Rendszerint elköteleződik valamelyik szülő oldalán, és igyekszik őt megmenteni.

Ha én oké vagyok, te viszont nem, akkor jó játék a “rajtacsíplek” játszma. Az oké partner keresi azokat a lehetőségeket, amikor hibán lehet kapni a másikat, így be tudja bizonyítani, hogy a másik a hibás. Jellemző mondatai így kezdődnek: “arra se vagy képes, hogy..”, “már megint..”

Ha valaki nem érzi magát okénak, de a társát igen, akkor a “szegény én” játékot játsza. Én vagyok a szegény áldozat, akit mindenki kihasznál. Ezt elsősorban nők játszák szívesen. Ennek egy másik variációja az “űzött vad”. Ez tipikusan háziasszony játszma. Jellemző mondata: ” mindig mindent nekem kell csinálni”.

Hogy miért játszmázunk?

Hogy elkerüljük az intimitást. A játszmával összefüggésben az intimitás azt jelenti, hogy elfogadlak úgy, ahogy vagy, te pedig elfogadsz engem az érzelmeimmel, gondolataimmal, nehézségeimmel, hibáimmal, elakadásaimmal együtt, és ezt mind a ketten kifejezhetjük a másik számára.

Vagyis, ha valamelyik félnek rossz érzése van, bántja valami, akkor azt megmondhatja a másiknak, mert olyan a kapcsolat közöttük, hogy még ezt is elbírják.

Rendszerint azért félnek az intimitástól, mert kiszolgáltatottnak érzik magukat a folyamatban. Tartanak attól, hogy ha megmutatják a gyengeségeiket, a másik ezt ki fogja használni. Ha az egyik fél tart ettől, olyan helyzetet fog provokálni, hogy kikerülje a gyengeségeinek megmutatását, a másik gyengeségeit, hibáit kibeszéli egy harmadik féllel.

Szintén játszmához vezet a párkapcsolatban a pozíció megszerzése és megtartása: vagyis ki az alá- és ki a fölérendelt a kapcsolatban. A pozícióért vívott harc sok esetben a valódi problémákról tereli el a figyelmet.

Szeretném kiemelni, hogy a játszmák ott és akkor, amikor zajlanak, tudattalan folyamatok. Még az sincs tisztában vele, aki elméletileg nagyon kiképzett a játszmákból. Neki annyi előnye van, hogy a játszma lezárulása után fél-egy órával, már rájön, hogy itt játszma zajlott. Ilyenkor jön az a kérdés: Miért csinálom újra meg újra? A kapcsolatban érintett személyek valamilyen szükségletüket nem ismerik fel, és nem kommunikálják a másik felé. Így kénytelenek kerülő utakon figyelmet szerezni.

A játszma egyik fontos nyeresége a figyelem elérése. Ha az egyik fél úgy érzi, nem kap elég figyelmet egy kapcsolatban, akkor előveszi a gyerekkorából jól ismert taktikáját, amellyel már akkor is figyelmet csikart ki a szüleitől. Még akkor is, ha az a figyelem negatív volt. A párkapcsolatban is így van ez. Ha nem kapok figyelmet, akkor olyan helyzetekbe megyek bele, olyan helyzeteket provokálok, hogy megkapjam a figyelmet. Még akkor is, ha ez szidás, veszekedés. Mert az is több, mint a semmi.

Például: Ha a férj elfeledkezik a házassági évfordulóról, akkor a feleség látványosan duzzoghat, tehet célzásokat (”emlékezhettél volna rá”). És itt már nem csak arról az adott helyzetről van szó, mert előjönnek a szőnyeg alá söpört problémák is (mert már a múltkor sem, és te mindig…).

A játszma legfontosabb jellemzője, hogy ismétlődik, és van egy jól ismert forgatókönyve: ki mit mond, hogyan reagál. A jól ismert játszmákban a másik fél pontosan el tudja mondani, hogyan fog reagálni a partnere. Vannak ismétlődő mondatok, gesztusok.

Berne ír a játszmával kapcsolatban a negatív érzelmek beváltásáról is. Ez azt jelenti, hogy mindegyik fél zsetonokat gyűjtöget. Ezeket a zsetonokat lehet egy darabig egymás tetejére rakni, de aztán óhatatlanul ledől a kupac. A zsetonok valójában negatív érzelmek (düh, szomorúság, félelem, féltékenység, megbántottság). Egy darabig elraktározza az ember, aztán egyszer csak nem bírja tovább, és eljön a zsetonbeváltás pillanata, vagyis a negatív érzéseit rázúdítja a másikra. Az pedig rendszerint nem érti, miért most, holott az esemény már húszszor megtörtént, és eddig nem volt baj. Például ha valaki rendszeresen késik. A partner egy darabig tűri, aztán rázúdítja a másikra a felgyűlt sérelmeket. A másik pedig nem érti.

A zsetonokat beváltani nem csak azzal szemben lehet, akitől kaptuk. Rázúdíthatjuk teljesen vétlen személyekre is, akiknek csak annyi a hibájuk, hogy rosszkor vannak rossz helyen. Sajnos gyakori, hogy a házaspár negatív indulatai a gyereken csattannak.

A játszma harmadik fontos eleme, hogy a személy mit gondol magáról, milyen hiedelmei vannak önmagával kapcsolatban. Több variáció lehetséges. Ha az illető elfogadja saját magát, és a másikat is, akkor az én oké vagyok, te oké vagy helyzet áll elő. Ez igen hálás pozíció, ugyanis innen nem lehet játszmát indítani. Valójában ez lenne a cél. Ha én oké vagyok, te nem vagy oké, akkor arra fogok törekedni, hogy bebizonyítsam neked, hogy én mindent jobban tudok. Ez a másiknak rendkívül frusztráló lehet. Ha én nem vagyok oké, te viszont az vagy, akkor leértékelem magamat, téged magam fölé helyezlek. A párkapcsolatokban hosszú évekig lehet élni ilyen kiegészítő helyzetekben: én azt gondolom, hogy nem vagyok oké, te viszont igen, a partner pedig ezek tökéletesen egyetértve azt gondolja magáról, hogy ő oké, én viszont nem. Tehát egyetértünk, én alárendelődök, megkapom azt, ami a világképemnek megfelel, és ő is megkapja. Csakhogy az alárendelődött fél egy idő után elkezd betegeskedni, megjelennek a pszichés és pszichoszomatikus tünetek: egy kis gyomorfekély, daganat, pánik, depresszió. Súlyos ára van ennek a látszatharmóniának.

Várom a kérdéseiteket a játszmával kapcsolatban illeteve más témákban is.

Ilyenkor szoktam javasolni a minden napra egy öröm gyakorlatot. Ha sötét és borongós az ég, magam is csinálom: megkérdezem magamtól, mint kedves anyuka a kislányától, hogy ma mit szeretnél csinálni. Eleinte lassan, később egyre gyorsabban jönnek a válaszok. Például elviszem magam úszni, Niázni, salsázni, futni, de szoktam menni (egyedül!) kiállításra, moziba és strandra is. Ha csak kevés időm van, akkor egy finom, illatos fürdő is megteszi. A lényeg, hogy kényeztessem magam. Persze az outdoor tevékenységek az ismerősök számának szaporodásával járnak, ami csak jó, mert további örömforrások lehetnek. Ebben az örömködésben egyetlen dolgot tartok be szigorúan: minden nap! Csúnya sötét időben előfordul, hogy borúsan, nyavalyogva kezdek bele valamibe, de menet közben megjön a kedv is. Hetek múlva pedig már egészen komoly ragyogási faktorral bírok.

Nektek is javaslom a módszert. Szomorúságból, szürkeségből, bánatból úgyis csak magad jöhetsz ki, mert te magad másztál bele. Úgyhogy hajrá lányok! Örömködjetek! De csakis a magatok kedvéért!

További boldogságnövelő faktorokat pedig a jövő heti párkereső tréningemen osztok meg veletek: http://szemelyescoach.hu/aktualis.html

Addig is az öröm legyen veletek!

Addig is szép napot.

Üdv

Jánosi Vali